Független info-oldal, szempontokkal a kutatás számos területéről, és beszámolók lelki tapasztalatokról.
A honlaphoz: további ajánlatok, és más nyelveken.
Krisztusutak az emberi tudatban és a földön.
Kétezer év óta – a megelőző próféciákat is számítva még néhányezer évvel régebb óta – gyűjtenek az emberek sokrétű, közvetlen tapasztalatokat Jézus Krisztusról. Eltérő jellegük, különböző vallási, filozófiai vagy tudományos hátterük ellenére, egymástól függetlenül rokon vonásokat mutatnak. Krisztus mindenkor jelenvaló realitásáról szólnak; részben arról a lehetőségről is, hogy mások vagy magunk miképp készülhetünk fel hasonló tapasztalásokra; és az emberiség 2000 éves fejlődésébe Krisztus által beszivárgott új képességekről, amiket nem csak a külsődleges, kulturális-történeti értelemben gondolunk. Részleteiben és pontosan követjük a „növekedésnek” ezeket a nem csak elméleti, de gyakorlatban is bizonyítható lépéseit. A Jézus által megtett lépéseket követve, a különféle élethelyzetekre vonatkozóan kinyilvánítható ezek jelentése is.
A XII. században Joachim de Fiore apát „A Szentlélek korát" jövendölte, amikor az egyének kapcsolata Istenhez, az intézményektől függetlenül általánossá válik. Ma világszerte több erőfeszítés történik, amik nem csak Krisztus emberben való testet öltését keresik, hanem az egyént „Krisztus testének” tudatra ébredő sejtjeként tekintik.
A részben ezzel összekötöttnek látszó „Krisztus visszatérése" és a jelenkori „apokalipszis", mint nagybani folyamatok átfogóbb dologra utalnak, mit az emberként kigondolt „újra-megtestesülésre".
Mik azok a specifikus fejl
ődési lehetőségek az ember és a föld számára, amik itt megtalálhatók és Jézus földi léte előtt nem adattak meg, ez az a kérdés, aminek megválaszolási próbálkozásai adták az indítást ezen anyag összeállításához.Abban az időben,
- amikor a Jézus Krisztus jelenséget különböző teológiai
és dogmatikai, nyelvészeti, történeti-kritikai, archeológiai és
paleografikus, vallásszociológiai és mélylélektani, természettudományos,
politikai, stb. nézőpontból veszik igénybe,
- amikor az őskereszténység idejéhez hasonlóan a régi materialista mellett
egy sorétű lelki világ jött létre, amik mindegyike folyamatos átmenetet,
de elhatárolódást is jelent a kereszténység felé,
- amikor minket összezavaró jelenségek lépnek fel, például több állítólagosan
megtestesült Jézus a jelenben, amikoris meglehetősen kétes, sőt negatív
dolgok történnek Krisztus nevében, akkor lehet igazán érdekes megvizsgálni,
mi lehet ebben a komplexitásban Jézus speciális jelenléte.
Ehhez a saját belső tapasztalataimhoz kapcsolódom, de hivatkozom más misztikus, stb. forrásokra is. Az alkalmazott néz
őpont interdiszciplináris, több tudomány- és tapasztalat-területre támaszkodik, nem csak a teológiára. A lelki nézőpontok esetén ne essék szó a politikai tudatról elterelő, pszeudo-lelkiségről. Természetesen nem lehet a kitekintés korlátozásaként elfogadni az elmúlt évszázad természettudománya mechanisztikus gondolkodásának dogmáit; ugyanúgy ahogy a keleti gondolkodás képzeteit se, amik abból indulnak ki, hogy ami nincs az ó-indiai védákban megírva, az nem is létezik, és Jézus csak ennek egy „esetleg harmadosztályú tanítója”. A szövegben csak összehasonlításként vagy kiegészítésként megemlített könyvekből, stb. nem lehet ezeket a felismeréseket levezetni, így ezen könyvek vagy a teológiai előképzettség nem szükséges a megértéshez. (Ugyanez érvényes a tervezett Könyvlistára, amit a teológiai érdeklődésűek számára állítunk össze, lásd a Linkek-et.) Semmi sem tekinthető dogmának vagy valamilyen külső egyház szervezet véleményének. Nem irányul azonban semelyik egyház vagy vallási közösség ellen, és nem irányul például az Apostoli Hitvallás ellen sem. Más vallású vagy világnézetű emberek, akik a kereszténység új felismerései iránt pozitív érdeklődést tanúsítanak, érdekes dolgokat találhatnak ebben a teológiailag és anyagában el nem laposodott írásban. Éppen ezért utalásokat tartalmaz a keresztény utak és más keresések viszonyára. Amiképp János evangéliumában kidolgoztatott a keresztény specifikum, az akkori kereső ember által érthető nyelven, úgy mutatja ez az írás ma a különböző irányú megközelítési lehetőségeket. Ez az írás stílusában is szabad; elvégre a kutatás más, mint a misszió. Azok a keresztények, akiknek egyszerű hite mély megfontolások nélküli, ebből az írásból megtanulhatják, miképp kerülhetnek jobb párbeszédbe a környezetükben élő, más lelkiséget képviselő emberekkel anélkül, hogy folyton félreértenék egymást.A szöveg szeretne tisztán csak a tartalmával hatni.
„Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok.
De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.” (Jn 16,12-13) Ez a szellem inspirálta ezt a projektet.
Módszertani útmutató:
A következ
ő 37 fejezet az Evangéliumban és János Jelenésekről írott könyvében foglalt lépéseket követi. Célszerű ebben a sorrendben feldolgozni, segítségéként használva egyebek mellett János Evangéliumát és a Jelenések könyvét.Részletesebben a meditáció gyakorlatáról
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Az ilyen ábrázolások nem irányultak Jézus, mint emberi példakép ellen, hanem az Istenhez és a Teremtéshez fűződő mélyebb kapcsolatát nyomatékosították. Ennek a kapcsolatnak a mibenlétére még mindig többféleképp gondolhatunk; azonban azt eleve érthetetlennek és nem autentikusnak nyilvánítani, megengedhetetlen műfogás. Ilyeneket találunk Jn 1, Jn 5, Jn 6,69, Jn 7 … Mt 16,16, Kol, Ef, stb. helyeken, ez a felfogás élt a régi egyházi tanítóknál, a misztikusoknál mint Jakob Böhme, Rudolf Steinernél (Helsingfors 1912) és újjáéled a „Daskalos" keresztény bölcsek „ezoterikus tanaiban" valamint az amerikai teológus, Matthew Fox könyveiben, „A nagy áldás" és „Látomás a kozmikus Krisztusról", stb.. (…)
A katolikus egyházban és az evangélikus egyház egyes részeiben megpróbálták a hagyomány ilyen rétegéhez fűződő eltűnt közelséget elméleti hittételekkel konzerválni. Más evangélikus egyházak, ahol nagyobb hangsúlyt helyeztek Jézus szociális tevékenységére, úgy érezték, hogy Jézus istenségét el kell hanyagolják. A hinduista eredetű tanításokban a különböző fokozatú „avatar”-okat hasonlítják Hozzá. Ezen a kifejezésen olyan embereket értenek, akik nem a saját előrelépésük érdekében vannak a földön, hanem egy nép vagy az emberiség előremozdításáért; mint egy csekk „az isteni teljességből”. Az ilyen felfogásokban azonban gyakorta elsikkadnak az ilyen egymásra következő „avatar”-ok különbségei, miközben a „történelem Istene” zsidó és keresztény felfogása a továbbfejlődés szempontját, és különösen is a „Messiás” szerepét ebben, helyezi előtérbe.
Utalnunk kell arra, hogy a Korán Jézus Krisztust több helyen Isten által küldött prófétának és Isten „szavának" ismeri el, aki „Ádámként teremtetett". Látható, hogy a jól értelmezett iszlámban több van, mint azokban a modern keresztény teológiákban, amik Jézusból csak a szociális reformátort hagyták meg! Azonban Jézus – Mohamed korának keresztényei által nagyonis evilági módon értett – istenfiúságát, mely a későbbi Szentháromság tanba épül be, a Korán nem fogadja el. Még alig voltak olyan keresztények, akik autentikusan el tudták volna magyarázni azt, amit ezen értünk azoknak az embereknek, akiknek eltérő a kiindulási pontjuk. (Lásd a „Jézus és az iszlám” külön oldalt.)
Meg kell itt jegyeznünk, hogy a Krisztus-rejtvénynek ez a rétege sokszor nem a spekulatív gondolkodás, hanem határtapasztalati víziók révén jött elő, jól látszik ez például Jakob Böhme-nél, aki rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy a megtapasztaltakat kifejezésekbe öntse. Bár minden lelki megtapasztalás (ön)kritikus feldolgozást igényel; az ürességbe vezető tárgyidegen módszer ezek eredményének felbecsülése, az ilyen érzékelési sík létének elismerése nélkül.
Felismerhetően misztikus ill. szellemi feladattal ellátott ermberek nem igazán érthetőek, ha mindössze történelmi-kritikus szemlélettel tekintünk rájuk és kivonjük őket külsőleges szocializálódásukból ahelyett, hogy belső, szellemi fejlődésüket is figyelembe vennénk.
*) Jézus létező emberként meglehetősen jól alátámasztott személyiségként lép fel a történelem során. Történetírók az 1. századból Krisztus után, mint pl Josephus és Tacitus, igazolják tényleges fellépését. Sőt a bibliai evangéliumokban többszörösen adott a történésekhez tartozó hely és időpont is. Így pl. több uralkodó és közhivatalnok is megnevezésre kerül (pl. Lukács, 3,1; 2, 23), miáltal azt az évet azonosítani lehet, amelyikben Jézus megkezdte tanításait. Ugyanezek az adatok a történetek leírásában is megtalálhatók. A bibliai jelentések ezáltal nemcsak mitológia elbeszélések karakterével rendelkeznek. A bibliában meg nem található "apokrifusok", vagyis további keresztény evangéliumok és szövegek az első évszázadokból, gyakran nem tartják fontosnak a pontos beszámolást, hanem inkább az egyes történések értelmezéseit hangsúlyozzák a szerző által.
Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot János evangéliumának 1. része elejéről.
Az evangéliumi meditációról a bevezetőben a „Módszertani útmutatóban” írtam. Ezeket a szövegeket választottuk, a Krisztusra finoman hangolt vevőkészülék módjára való ráhangolódáshoz ahelyett, hogy olyan erőkkel kerülnénk kapcsolatba, amik csak vélhetően keresztények.
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Az Evangéliumok sorrendje alapján most nagyon emberi történésekhez érkezünk. Jézus születése hagyományosan a Karácsony ünnepéhez kötődik – még ha ez az ünnepben nem ismerhető is fel mindenhol –
Lk 1, 26-tól, Mt 1,18-tól. Tekintette Jézus későbbi „három tanulóévének” központi fontosságára, meg kell kérdezni mi okból tesznek ma teológusok annyi erőfeszítést, hogy kétségbe vonják Jézus szeplőtelen fogantatását. Miközben a földtől elrugaszkodott korai gnoszticizmus szükségesnek érezte a feltevést, Jézus csak egy látszólagos testben élt, más áramlatok megegyeznek abban, hogy Jézus csak egy látszólagos testben élt, más áramlatok megegyeznek abban, hogy Jézusnak az emberi életforma minden állomásán át kellett mennie. Ennek a párbeszédnek azonban – amennyiben tényleg az igazság keresése motiválja – több nyitottságot kívánnánk. Nem tűnik erőltetettnek meglátni a hagyomány valóságmagját egy olyan időben, amikor a szexualitás és szerelem átalakulásával összefüggésben új szempontok kerülnek felszínre, részben keleti praktikákból kiszűrve, régi templomos szokásokra emlékeztetően. A Buddhistáknak – minthogy Buddha is rendkívüli módon született – nem okozott nehézséget elfogadni Jézus szeplőtelen fogantatását, és természetesen elsősorban lelki értelemben értve a „szüzességet”, ahogy azt például Steiner vélelmezi. A Korán Jézust Máriában "Ádámhoz hasonlóan teremtett" Isten általi küldöttként említi, hasonlóképpen a Bibliához. Ebben egy angyalról van szó, aki Jézus szűzies születését hirdette meg.Kiderülhet, hogy Jézus, semmilyen megmerevedett gondolkodási sémába bele nem illő, jellemvonásai már itt jelentkeznek. A specifikus tulajdonságait inkább későbbi élete során fogjuk felismerni. Akkor fogunk annak a lehetőségnek a jelentőségével is találkozni, hogy Krisztussal életünk során „újjászülethetünk”*).
Jézus élete és tevékenysége kezdeteitől fogva összeköthető a világtörténelem folyamával. Ez már a római császár által előírt népszámlálásnál megkezdődik, amely Jézus szüleit a próféciailag jelentős Betlehembe utazásra ösztönözte, ahol Jézus végül megszületett. Mindezt a teológiai irodalom is mindig figyelembe vette Jézus világszerte felismerhető jelentőségének kezelése során.
Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot János evangéliumából, 3,5-8…: az újjászületés.
Ez nem példázat. Ez egyike azoknak a „nehezen érthető” igehelyeknek, amik egészen pontos és igen fontos jelentést hordoznak azok számára, akik rendelkeztek a felfogásához szükséges tapasztalattal és ismerettel. Jézus nem mond olyat az egyéneknek, aminek jelentését azok eleve nem is sejthették és hasznosíthatták. Főszövegünk fejezeteiben, például „A keresztség”, „A sivatag csendje” és „A megdicsőülés”, egyebek mellett arról is írunk, ami érthetőbbé teszi az „újjászületés” témáját.
Azok, akik kevésbé közvetlenül kerestek ebbe az irányba, ezzel találkoztak, különösen a Karácsony ünnepének nyugalmasabb korszakában. Az „egyházi év" ünnepei, jelen esetben az ádventi időszak, mindenkit bensőségesen ráhangolt Krisztus születésére, hasonlóképp, ahogy a böjt hangol rá lelkileg a Húsvétra. Ilyen módon az évek során meg lehetett tapasztalni – he nem is teljesen megérteni valamit, amit a mai, ezekről inkább elterelő időben csak intenzív meditációval illetve hosszabb imádságos szakaszokkal lehet megélni.
Tágabb értelemben a Karácsony a szeretet ünnepe, annak emlékére, hogy az emberiség Jézust kapta ajándékul. Ez azonban nem változtatja meg az ünnep mélyebb értelmét, minthogy Jézus életének összes lépése követhető. V.ö. a főszöveg „Az Ige testté lett” fejezetével.
Az
újjászületett keresztények a
mai szabad templomok stb. értelmében
továbbra is kötelezettek arra, hogy hitüket naponta erősítsék és ezáltal
tökéletesebbé váljanak.
- Náluk most azon a sor, hogy megtalálják saját útjukat, és ennek megfelelően
életterüket újra rendezzék; a legtöbbjüknek ehhez sok mindent meg kell változtatniuk.
- Mint ahogy “Egy következő fázisban” mindent újra kezdünk (Jel. 21.
5), úgy ma divatos mindent újonnan átgondolni ...
Kérdés:
Képes vagyok-e - ha ez eddig még nem történt volna meg - belső megújulást
kérni Istentől, Minden Eredetétől?
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Ennek az időszaknak, ezúttal bizonyos modern spirituális iratokban, időnként aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak. A Biblia csak a Bölcs Simeon dicsőítéséről ír és az írástudók csodálkozásáról a Tizenkétéves fölött – Lk. 2,29-51. A nem bibliai „gyermekkori evangéliumok" leghitelesebbike, a csak töredékeiben és újra elbeszélésekben (utóbbi németül a Lorber kiadónál) rendelkezésünkre álló „Jakab evangéliuma", jelszerű eseményeket és találkozásokat tartalmaz. Ámde az is benne van, hogy – egy modern tézishez hasonlóan - Jézus mindent az Esszénusoktól vagy a velük részben rokon Qumrani közösségtől tanult, egy másik szerint egyiptomi illetve görög templomokba, egy további szerint Indiában, stb. Gyümölcsöző volna a kreatív fantáziát a kapaszkodó pontok alapján működtetni, ha ez nem vezetne időnek előtte új dogmákhoz. Így egy olyan Jézus halvány körvonalait látnánk, aki nem az egyikkel vagy a másikkal, hanem korának összes lelki áramlatával intenzíven találkozott, és ennek során azt alakította ki, amit bensőjéből fakadóan ki kellett alakítson, és ami nem szükségképp azonos azzal, amit mások a megtanulandókról gondoltak. Ez egy alapélmény, ami kicsiben is követhető, és ami sokaknak ismerős lehet. Ez cáfolja az egyoldalú pszichológiai elképzeléseket a „bevésésről” és viselkedésről. Ez erős egyéniségek és misztikusok körében jellemző. Ez csíráiban már a korai gyerekkorban megmutatkozik. ...
R. Steiner
az u.n. „Ötödik Evangélium"-ban bemutat egy jelenetet, ahol Jézus számára a Jordánbeli keresztségkor megrázóan nyilvánvalóvá vált, hogy az új időkben az külvilágtól elzárkózó ezoterikus rendek, mint például az esszénusok, munkamódja kontraproduktív lehet. Törvénykegyességük – a sok testi és lelki/etikai tisztasági előírással – ugyan negatív hatásoktól mentesen tartotta Őket, annál jobban érintették ezek a környező világukat. Mindenesetre Jézus életének további szakaszában található Bibliai megalapozottságú indíttatás a „világban de nem a világból" lételre, és a világ bevonására az önfejlődésbe. Ehhez tartozik az is, hogy Jézus végül is mindenkinek tanít olyat, ami előtte titoktartás alá tartozott; ami nem mond ellent annak, hogy tanított bizonyos egyértelmű tanokat a jobban felkészített tanítványoknak.Ez történelmi fontosságú újdonságnak számított a szigorú titoktartáson alapuló misztikai hagyományokhoz képest. Sajátos módon hasonló jelenség mutatkozott például a Mahayana-Buddhizmus újabb irányzataiban is, ahol váratlanul az összes lénnyel való együttérzést kezdték erősen hangsúlyozni. Csak a mi időnkben vált az összes spirituális mélységhez való hozzáférés lehetősége mindenki számára nyilvánvalóvá. Senki sem mondhatja, hogy Ő még semmit sem hallott róla. Minthogy a mai, újságosbódé-ezoterika rendkívül felszínes, abból kell kiindulnunk, hogy ez az irányzat még messze nem valósult meg teljeskörűen. Nyilvánvaló, hogy például a vatikáni könyvtár titokkezelési gyakorlata erősen „kereszténység előttinek” hat.
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Meg kell említsük Steiner értelmezését, aki Máté és Lukács eltérő származtatását „két Jézus-fiú”-ként magyarázza. Minthogy ott nem lett kétségbe vonva, hogy Krisztus isteni természete csak egy emberben manifesztálódott, mosolyra fakasztó, amit az antropozófusok és teológusok intellektusa itt becsúsztatott egy „1. vagy 2. fő vitapontot”. Pedig itt másról van szó, mégpedig arról a kérdésről ami a Krisztus emberré válását és életét követő, különböző kultúrákból származó, bölcsek ereje: (…). Minthogy a lelki kutatások tárgyai sokoldalúbbak lehetnek, mint ahogy azt földi elképzelésekbe önthették, az irodalom konkrét adatai nem mindig pontosabbak az általános szempontoknál.
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
A vízzel való keresztelés eredeti formája nem szimbolikus esemény volt és nem egy vallási közösség belépési nyilatkozata. A tapasztalt személy, itt Keresztelő János, általi alámerítés gyakran a fulladás határáig tartott, így valódi határtapasztalatot jelentett. Ebben hasonlított az antik „beavatásokhoz” illetve „beavatási próbatételekhez”; csak itt a lehetséges pszichológiai élmények nem öncélúak és nem a halálfélelem legyőzésének módszerét képezik, hanem a keresztelés megpecsételte a „vezeklésre” való felhívást; pontosabban „megtérésnek” fordíthatnánk, a teremtő Isten akaratához, akinek „mennyei birodalmát” „elérkezettnek” hirdették, -
Mt 3, Jn 1.Amikor Jézus kéri a keresztséget, János nem érzi magát abban a helyzetben, hogy tovább segíthesse; beleegyezik ugyan, de nincs befolyása az eseményekre, csak nézheti amint Jézuson nagyobb változás történik, mint amit Ő közvetíteni szeretett volna. Lehetősége volt a keresztség egy magasabb fokát előre látni, ami a Lélek tüze által történik, olyan által, aki utána jön, így most látja „Isten Lelkét” Jézusra leszállni. Keresztény ezoterikusok ebben látják Jézus tulajdonképpeni „megszületését”; ez azonban nem követeli meg azt a néha előforduló elképzelést Jézusról és Krisztusról, mint olyan lényekről, akiknek korábban nem volt közük egymáshoz.
Általánosságban a keresztséget, különösen a „lelki keresztséget" – a kifejezést elsősorban a szabadkeresztény egyházakban használják, különböző módon – mint az ember „újjászületésének” belépőjét tekinthetjük –
Jn 3. A keresztény fogalmi körben használatos „újjászületés" kifejezést itt kerüljük, a reinkarnációval való összekeverhetősége miatt; ami nem azt jelenti, hogy a Bibliában nem kerül elő a reinkarnáció kérdése – például a Mt 11,14-et kéne ehhez alaposabban górcső alá venni.A keresztség jellegéről folytatott elvi-teológiai vita eldöntése helyett, fordítsuk figyelmünket inkább arra, mit jelent egy ilyen „újjászületés” az ember életében. Lényének mélyebb rétegéből, teljes életét megváltoztathatja, megvilágíthatja; olyan réteg ez, ami Isten felé fordul. Isten az emberben „alakot ölthet”, így az ember jobban felismerhető, mint „képe és hasonlatossága”; avagy ahogy a misztikusok fejezik ki, a „krisztusi szikra” a szívben életre kel és felnövekszik az emberben. A témával meditatív módon foglalkozó ember ezt egy gyermek képében is elképzelheti, aki valóban kifejlődik, vagy egy gyermek és az anya, mint a lélek képében. A gyakorlatszerűen előállított, tünékeny belső képpel szemben itt egy továbbfejlődés látható, ami az ember belső fejlődését tükrözi vissza, ami nem váltható ki akaratlagosan. Ez a belső gyermek a későbbiekben „felnőtté válhat” és még később folyamatosan, tudatosan jelenvaló lehet.
Kevésbé képzetes tehetségűeknél ez a jelenség inkább a belső érzésekben vagy a gondolati benyomásokban nyilvánul meg, vagy egyszerűen az életük átalakulásában. Az olyan műalkotások, mint például a „Sixtusi Madonna” is víziókból születhettek, így segítséget nyújthatnak a belső realitásokra találásban.
(...)(...) Lásd János Evangéliumának meditatív szemléletét a bevezető fejezet „Módszertani útmutatója” alapján.
A „belső” élményanyag nem a „külső” Istenhez való imádkozás helyettesítésére szolgált: „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek“ –
Jn 15.Nem volt kényszerítő szükségszerűség a vízzel való keresztelést folytatni Jézus tanító tevékenységének megkezdése után, vagy akár a pünkösdi élmény „lelki keresztsége” után. Már Jézusnál is egy a bensőben beérett fejlődési folyamat külső jele volt. Míg a keresztelő mozgalom azt tanította, hogy „bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg”, Jézus tanítványai, a mozgalommal való összeolvadás után, úgy tanították, hogy „higgyetek”, vagyis nyissátok meg magatokat a hit ereje előtt, „és keresztelkedjetek meg”. Ez egyúttal engedmény is volt Keresztelő követőinek. Minden esetre a pozitív oldalról kezdték. Mindketten felnőtteket kereszteltek, akik képesek voltak tudatosan dönteni. Ez nem zárja ki azt, hogy 2000 év óta ne létezne egyfajta áldás, az újszülöttek „születési jogaként”; azonban célszerűbb lett volna ezt a tulajdonképpeni keresztségtől megkülönböztetni, és egy bizonyos egyház tagságának kérdésétől is. Ilyen módon automatikusan megszűnnének a témát érintő nézetkülönbségek.
A meghirdetett Messiás mint király, a korabeli Izraelben általánosan jelen levő értelmezésére elkerülhetetlenül támaszkodva a keresztséget az emberek az új királyságba való belépésként élték meg. Kevéssé lehetett sikeres elmagyarázni az akkori embereknek, hogy itt nem egy külső, állami királyságról van szó, még kevésbé egy külső egyházi szervezetről, hanem mindazok közösségéről, akik Istent atyjuknak tekintik, és önmagukat lélekben ezen Isten újjászületett gyermekének fogadják el. Ez a biztonság és az a testvéri kapcsolat ami ezeket a „gyermekeket" egymás között jellemezte és Jézushoz, mint idősebb testvérhez kötötte, alkották annak a tannak a magját, amit az embereknek követésre ajánlottak. A régi Izraelben a korai, megközelíthetetlen Isten képe mellett már élt az Atya-Isten képe is. Ezt az Atyát azonban inkább Ábrahám és a tőle leszármazott nép atyjaként élték meg. Csak a népen keresztül volt az Isten az egyes személyek atyja. Valószínűleg igen kevés egyén jutott el abban az időben ahhoz, hogy Istent mint az egyén atyját élje meg, amit csak Jézus hozott el mindenkinek; az egyéné, aki tudhatja, hogy egész életútját Isten lelki befolyásolása irányítja, és aki folyamatosan keresheti a párbeszédet Istennel; az egyéné, aki az örök Istennel való kapcsolatában megsejtheti saját lényének idő fölöttiségét. Ez Jézus további útja során alaposan bevésődik,
de már itt is körvonalazódik.(...)
Liberális teológusok Jézus keresztelését hivatási élményként értelmezték. Ezzel szemben a hagyományos teológiából következtetve feldolgozásra került naptári és próféciai beágyazódása is a világtörténelembe (pl. Lukács 3,1-4 Jesaja-val összefüggésben 40,3-5): a próféciában Isten mentő munkálatairól van szó.
Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot Máté evangéliumából, 28,18-20; a mai kereszteléshez fűzött megjegyzésekkel:
Ma általában vízzel való meghintéssel vagy alámerítkezéssel
keresztelnek.
Az egyházak általában legalább a keresztséget elfogadják egymás között,
és ezzel a hívő kereszténységét. A szabadkeresztény egyházak általában
hangsúlyt fektetnek arra, hogy a keresztelés tudatosan, felnőtt korban, történjék,
vagy legalábbis felnőtt korban egy megismételt keresztelésre sor kerüljön.
Ott nagyobb súlyt helyeznek a Lélek általi megkereszteltség mély élményére
is. (Eleinte a felnőttek keresztelése volt a gyakorlat. Ezzel azonban nem zárták
ki, hogy a gyermekek is kaphassanak valamilyen áldást. Ennek azonban
valamelyest más jellege volt, mint a keresztségnek.) Az eredeti értelemben
vett keresztelés nem volt egyidejűleg egy bizonyos egyházba való felvétel
is, ahogy azt ma elsősorban a nagy egyházak gyakorolják.
Az egyházak általában azt is elfogadják, hogy szükség esetén bármelyik
keresztény keresztelhessen, ha nincsen pap a közelben: „Megkeresztellek az
Atya, a Fiú (Jézus Krisztus ) és a Szentlélek nevében. Ámen."
Kérdés:
Képes vagyok-e - ha ezt így még nem élném át - életem Isten kezébe adni?
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Krisztusi*, illetve messiási – héberül „a felkent” – működése elején egyedül áll. Ehhez tartozik a keresztség és a 40 nap a sivatagban – például Mk 1,12-13 – a kísértésekkel. Ez után következik a tanítványok elhívása.
A sivatag külsőleg és belsőleg is elkülönültséget jelent, ami inkább lehetővé teszi a tudatossá válást, és a mindent átfogó Istenhez való erősebb kötődést. A továbbiakra való ilyetén felkészülés minden komoly vallás útján nélkülözhetetlen, az isteni alapokkal való ismételt kapcsolatteremtésben, még ha semmiképp sem tekinthető a teljes útnak. A saját síkján Jézus is átkerül egy ilyen fázison, ami több mint az éppen lehetséges például napi elcsendesedési időszak.
Az egyházak, még azok is, ahol „bensőségről” beszélnek – és ezt például a külső békedemonstrációk látszólagos ellentéteként állítják be – alig veszik a fáradságot, hogy az embereknek használható utat mutassanak ehhez a „belső békéhez”. Több mint 30 különféle egyház istentiszteleteit tekintve, távolról sem sikerült elegendőnek tartani azt az imádság utáni elcsendesedési időt, ami a belső önmagunkra-tekintés csendessége lenne. Ének, prédikáció, ima, ének, lehetőség szerint a figyelmet elterelő egyidejű offertórium-gyűjtéssel, szinte szünet nélkül – szinte mai, hektikus társadalmunk visszatükröződése, ami az embereket tudattalanul, vagy akár tudatosan is eltereli feltáratlan belső világukról. Csak a legutóbbi időben, tekintettel sok ember – szinte mindegy milyen – benső élménykeresésére, láthatunk kis előrelépéseket, például legalább néhány megfelelően szervezett csendes hétvége vagy hasonló létrejön, vagy a megfelelő kérdésekre bibiliakörökben vagy otthon, utalás történik. Azonban ezen alkalmakkor is gyakorta hiányzik a közvetlen vezetés. Ennek során ismerhetnék fel egyesek, hogy az Istenhez való közelítéséhez szükségük van az „elcsendesedés cellájára”, mások meg azt, hogy az olyan társadalmi értékeik mint például az önkritika képessége, a tolerancia és a békesség kiindulási alapja szintén a külső nyüzsgés időnkénti lekapcsolása. Természetesen aligha lenne elegendő ha ez időnként az istentiszteleten történne meg, de mozgatója lehetne a gyakorta elnyomott belső igény felismerésének.
Jakob Lorber, a misztikus, arról a Krisztusi tanácsról ír, ami az embereknek a „feltámadáshoz vezet
ő rövid utat" mutatja, amit manapság – a félreértelmezéseket elkerülendő – „újjászületésnek” nevezhetünk, amint azt az előző fejezetben leírtuk. Lásd „A belső szóról, a csend szava”, Lorber kiadó (német nyelven):„Ez a gyakorlat: Aki Krisztustól akar újjászületni, fel kell ismerje bűneit – tehát mindazt, ami Istentől elválasztja – ami más, mint amit bebeszélnek neki. Ezután úgy bensőleg, mint külsőleg mélyen meg kell bánja azokat, és komoly fordulatot kell végrehajtson életében. A továbbiakban teljesen szakítania kell a világgal – itt persze nem az aktívan benne élést értjük, hanem az önző törekvéseket – „hogy teljesen Nekem adhassa magát, és szeretettel vágyakozzon Irántam, és e vágyakozásában minden nap vonuljon vissza a világtól és annak eseményeitől, hogy legalább hétszer negyed órát, becsukott ajtók és ablakok mögött, ne imával vagy olvasással, csak a teljes nyugalom állapotában legbensőjében Velem foglalkozva töltsön”. A megfelelően hívogató megszólítás után „nyugosztaljátok magatokat és növekedjetek az Irántam való szeretetben! Mondom néktek, ha ezt csak rövid ideig gyakoroljátok, hamarosan villámlást láttok és mennydörgést hallotok, de meg ne ijedjetek és ne féljetek! Mert először mindenkihez bíróként érkezem viharban, villámlás és mennydörgés kíséretében, csak utána érkezem atyaként, lágy mennyei fuvallatban! … Lássátok, ez az újjászületés legrövidebb és leghatékonyabb útja, ami során elnyerhetitek az örök életet. Minden más út hosszabb és kevésbé biztonságos, mert sok a tolvajok útja, … aki itt nem „kellő páncélzatban” és „alaposan felfegyverkezve” halad, aligha ér el a célig."
A jógik például tudják, hogy az emberek szerint „nincsen idejük". Tanácsaikban ennek megfelelően rövidítik az időt néhány óráról, egy fél órára vagy akár 11 percre, amíg senki se mondhatja, hogy ennyi ideje sincsen erre. Az elcsendesedés legrövidebb ideje is hatásos, amikor a más érzéseket, gondolatokat nem nyomjuk el csak megfigyeljük, anélkül, hogy foglalkoznánk velük, különösen, ha ez az idő az Istenre való irányultsággal kapcsolódik össze. Nem helyettesíti azonban a hosszabb idejű elcsendesedést. A keleti egyházban – például Athos hegyén – a koncentráció segítségeként a „kyrie (belégzés) eleison-t (kilégzés), vagyis az Uram irgalmazz”-t használják, lásd például Kreichauf: Zarándokként Athos hegyén (német nyelven).
Erős kihívás például egy szigorú, kb. hat napos Zen-Sesshin – egy Zen-ülőmeditáció, ami keresztény kolostorokban is leterjedt valamelyest – során folyton hallgatni, a meditációs időszakokon kívül is, az együtt étkezés alkalmával. Az ebben tapasztalatlanok általában a harmadik napon már alig bírják ki, hogy azután a negyedik napon – a böjtölés hatásához hasonlóan – fellélegezve megértsék hasznát, ami szavakkal egyre kevésbé írható le.
Az elcsendesedés nyitottságot ad. Az Istenre vonatkoztatás ennek nyitottságnak védelmet is ad. A meditáció után célszerű ismét beállítni magunkat az elkövetkező feltételeknek megfelelően, például jobb kevésbé nyitottnak lennünk.
Fontos lenne ebből a csendből a világnak is átadni valamennyit, hogy megtanulható legyen a tudat bizonyos tisztaságának fenntartása. Az egyén számára ez azt jelentené, hogy érzése szerinti időközönként, például bonyolult élmények után, vagy amikor azután lehetőség nyílik rá, a rendező, erőgyűjtő belső nyugalom perceit beiktassa; ezáltal tartalmakat a továbbgondolásuk nélkül bevonja; az érzéseket nyugalomra jutni hagyja (megjegyezve közülük a később tovább vizsgálandókat), és bizonyos sorrend szerint a testrészeit is ellazítsa; fenntartva azonban az egész emberségének tudatát, persze nem az egyes kellemes érzésekbe való belefeledkezés értelmében.
Találkozókon, munka közben, ülésezés során ez a nézőpont azt jelentené, hogy nem lehet a fárasztó témákat egymás után sorolni, hanem legalább rövid szüneteket kell közéjük iktatni, amik feladata nem elsősorban a beszélgetés, stb., hanem elsősorban az események áttekintése, ha lehetséges, feldolgozása, és minden esetben a következő témára való tudatos beállítódás. Hasonlóan az étkezésben is célszerű az egyes fogásokat tudatosan érzékelni. Sok összefüggést lehet találni a táplálkozástudományi szempontok és a lelki „táplálkozás" között.
Az „események-lenyugodni-hagyása" folyamat, ami er
őt ad a jelenhez és a jövőre, nem csak a problémáktól való tartalmatlan elszakadás. Olyan kiindulási pontot teremt, ami a többi feldolgozásának alapja. Külső lehetőségek esetén sem idő megy el vele, hanem éppen időt takarítunk meg, mert utána minden könnyebben és jobban megy. Még a lelkiségben gondolkodó emberek jó része se érzékelte eddig, hogy mi mindenről marad le, ezen belső nyugalom nélkül.Már ez a legegyszerűbb lelki élmény, a csend is alapvetően magában rejti a nagyobb lelki magasságok titkait. Ez a magasság azonban feltételezi a hozzá vezető utat. Éppen Krisztus hangsúlyozza az ember először feltárandó egyszerűségét, miközben útja a mind nagyobb és bonyolultabb horizontok felé vezet, amely bonyolultságban azután ismét felragyog az alapvető egyszerűség.
Példának okáért a koncentrált csendben mélyebben beágyazódhat az éppen megdolgozott vagy ajándékba kapott lelki előrelépés, amit a „molyok által meg nem rágható” képességként értünk, lásd például Mt 4. Helyesen illeszkedhet be a lét más előrelépéseinek mozaikjába. A csend odáig terjedhet, hogy érezhetővé válik az „élet”, mint az isteni ősképből bennünk kifejlődöttek összessége. Ez egy módja annak, hogy megéljük magunkban „az újjászületettek Istenét”.
Ebből a lehetőségből van bennünk egy leheletnyi, amikor a fej tudatos nyugalmában – amihez esetleg egy felismerés kapcsolódik – érezhetővé válik a szív ereje és ellazulnak a lábak. Ekkor valami „megtörtént”, még ha ez az életünk legkisebb részét érintette is. Másrészről e nélkül semmi sem „történik meg”, lényeges dolgok feldolgozatlanul „akadnak meg”; ez nem csak alvásunk közben okoz problémákat – amiket ott csak korlátozott mértékben tudunk feldolgozni – hanem egészségünkben vagy más szempontból.* A Krisztus név tulajdonképp egy cím. A korai kereszténységben többféle írásmódja volt „Krisztus"-nak, amik különféle jelentéstartalmakat testesítettek meg. A legismertebb a görög „Christos", ami megfelel a héber „Messias" = „a felkent" megnevezésnek. A görögben előfordul azonban a „Chrestos" = a jó, a szent; és ritkábban a „chrystos" = arany (fénylő) is.
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Emberi tulajdonságaiban Jézusnak is tanulnia kellett és mind inkább Isten felé fordulnia.
A 40 napos sivatagi böjtölés után megjelent a „kísértő”* – például Mt 4,1-11.Kisebb léptékben is hatnak belső utainkra és életünkre negatív erők, amiket – mint minden erőt – érzékelhetjük valamilyen lényként. Itt elsősorban az emberben magában visszamaradt, önállósodott tendenciákra kell rámutassunk, az integráló szív és így Isten nélkül. Először a gondolkodásnak, majd az akaratnak erre az önállósodására vonatkozik a „tudás fájáról való evés”.
Ezek egyrészt keménnyé tevő, materiális szükségletekhez kötő tulajdonságok. Mélyen a tudattalanba horgonyozva, tehetünk ugyan ellenük valamit, felismerhetők ezek lényükben is, de éppen a mélyben győzhetők le legutoljára. A tudatos lemondhatás és birtokolhatás a birtoklás kényszere helyett, és a kreatív, etikuskezelésük jó edzés lehet ezen erők legyőzéséhez.
A fordított kívánságok viszont meneküléshez, a materiális problémák fölé való gunyoros emelkedéshez vezetnek, esetenként a spirituális területre. Időnként elkerüli figyelmünket, hogy ez csak ugyanannak a „negatív” éremnek a másik oldala, ami az „inga lengése” elve szerinti másik oldalhoz kötődik. Ez a második terület ma már nyitottabban áll előttünk, így könnyebb megtisztítanunk. Ezen fordulat egyik eszköze az együttérzés, a szeretet szabad kiárasztása.
Egy további, mindkettővel összefüggést találó tulajdonság a hatalomvágyhoz kötődne. Ennek az illúziónak az átalakítása a feltétel nélküli szavahihetőség bátorságát és az arra alapozott toleranciát és szabad szolidaritást igényli a másokkal való bánásban.
Általában az összes ilyen területről hiányzik az érintettekből az erős de egyidejűleg altruista individualitás, ami ezeken a területeken a negatívba hajló tendenciák helyét feltölthetné.
Jézust is kiteszik ezeknek az elterelő impulzusoknak, Mt 4-ben, amiket itt „sátánnak” vagy „ördögnek” neveznek. Nem csak a mindenkori ellentétre utal, hanem egy magasabb iránt nyúl, ami túl a negatív erők ide-odáján áll: az „Isten szava”, az „urak Istene” és „az urak Istene, akit egyedül kell imádni és szolgálni”.
Krisztus kívül áll a sötétség és (látszólagos) világosság dualitásán, és legyőzi ezeket harmadik, fölérendelt útja által, amint az sok későbbi eseményből látszik.(…) Lásd a 4. „
Zarathustra" fejezetet is, és a táblát „Egy keresztény tartás…")R. Steiner két fő negatív erőt ír le, mint elkülönült lényeket, ahogy azok a lelki világszemlélet alapján megélhetők. Amint említettük, célszerű mindkét hatásmódot figyelembe venni, de a lelki világszemléleten kívül nem teljesen jogos, ha antropozófusok tagadják a kereszténység elképzelését az egyetlen negatív lényről, ami mindkét oldalt magában foglalja. A tendenciák gyakorta oly mértékben keveredve lépnek fel, hogy végül is egészként kezelhetők az „istentelen” tendenciák – amik nem több istenség ellen vannak, hanem az Úr Krisztus ellen, és mindaz ellen, ami az Ő értelmében hat.
Vannak azonban más lelkiségi irányzatok is, amik ez ügyben becsukják egyik szemüket, és minden lelki magasságba törekvőt isteninek tekintenek.
A modern evangélikus teológusok, majdnem mint további lelki erőfeszítés,
mindkét szemüket becsukják és tagadják a negatív lények létezését,
mondván a Bibliában csak kevés helyen esik szó ezekről. Eközben nem veszik
észre, hogy nem elképzelésekről van itt szó, hanem kézzel fogható
tapasztalásokról, amik nem csak a régi korban jöttek elő.
Néhány kisebb keresztény csoport "a világ
hercege" kifejezés miatt úgy hitte (pl. János 14. 30), hogy további intézkedésig
övé a világ és az emberek csak megtagadni tudják őket; pedig az Újszövetségben
csak csábító és birtoklásvágyó szerepről van szó. János 12. 31: Most a
bíróság a világ felett ítélkezik; ezen világ hercege ki lesz taszítva."
Félelem és negatív érzések nélkül a negatív erőknek nincsen közvetlen hatalma; ilyen értelemben ez egy védekező mechanizmus is lehet, „ne fessük az ördögöt a falra” – még az egyházi félelemkeltés ellen is. Ma a lelki érzékelés eredménye az lehet, hogy a negatív körfolyamatok állítólagos „elszaporodása" tulajdonképpen régóta meglev
ő, korábban elrejtett és most felkavart potenciálokat jelenít meg. A tényleg pozitív képességek azonban valóban növekedhetnek, még ha egy olyan ősképpel szemben is, ami már régóta jelenvaló.Az ilyen személyes „megsebzett pontok" egyúttal rezonancia felületet képezhetnek a rokon külső erőkkel szemben. Ennek nyomait az összes társadalomban megtalálhatjuk: a nyugati világban olyan helyzetekben, ahol a pénz és az egoizmus a legnagyobb értékek, különösen a szociális biztonság nélküli, régi, egyoldalú formájában; a nacionalizmus és a nemzeti szocializmus egyoldalúságában – különösen ha fellép a világ többi részével szembeni gőg és közönyösség – és a romboló „vallási” tevékenységekben; valamint a sztalinizmus extremitásában, - a brutális egyenlősítésben. Ez azonban nem jelentheti az ilyen társadalmak tagjainak általános elítélését.
Jézus nem annyira a „gonosszal szembeni ellenállást" tanítja; Ő nem is tételezi fel a gonosz szükségszerűségét az „akaratok kiegyensúlyozására” (mint azt bizonyos keleti tanok vélik), és azért sem, hogy annak ellentéteként felismerjük az isteni jóságot. A „negatív” – gyakorta szükséges – közvetlen feldolgozása sem mindenki által feltétlenül szükséges. Legalább némelyek számára adott valamilyen működő út, amint azt
Mary Baker-Eddy „keresztény tudományában" általánosságban javasolja. Ez azonban nem bizonyítja azt, hogy nem léteznek az ellenálló erők, csak azt, hogy ezzel ezek közvetetté alakíthatók. Krisztusnál nincs is örök megítéltség, végső soron az összes destruktív erő átalakítható, egészen János Jelenések könyve utolsó fejezetéig, ahol az áll, hogy nem létezik többé sötétség (lásd a megfelelő fejezetet).A sivatagban töltött idő után következett a tanítványok elhívása - Jn 1, Mt 4, 18-22, Mt 10.
* A hagyományos teológiában az emberiség történelmével a szimbólumokkal teli megkísérlés történetének összefüggése is figyelembevételre kerül: a sivatag veszélyes vadállatai Ádám édenének - a hagyományokból ismert elbeszélésekben - ellentétét képezik. Így egyúttal olyan állapotot is, amelyet Jézusnak (mint új Ádám) le kell győznie. Az 1. megkísérlésnek, ahol kövekből kenyeret kell nyernie, az a kérdése, hogy az anyagi vagy isteni váljon-e vezetővé. (Amikor később számos ember feltámasztásáról és táplálásáról van szó, már nem látunk itt megkísérlést.) A 2. megkísérlés során, amikor a templom tetejéről kell leugornia az a feladata, hogy az emberi élet terheivel szemben álló felfuvalkodottságot legyőzze. Jézus minden megpróbáltatáson átment, amit csak útjába állítottak (,amíg a feltámadásban fel nem szabadult.) A 3. megkísérlésben a földi királyságok hatalmáról van szó, az Isten által adott "Mennyországgal" szemben. (A továbbiakban a földi, megjövendölt "Békeország" is meghozhatná a Földre jellemző hatalomra törekedés Isten általi átváltoztatását.)
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Itt – Jn 2,1-02 – olyan példára akadunk, ami azt illusztrálja, hogy a problémák kevésbé a hibás fordításokból vagy az evangélium korai, egyházi megbízásból történt „korrektúráiból" erednek, hanem egyszerűen az egyoldalúan emocionális és patriarchális színezetű értelmezésekből. A későbbiekben elítélőnek értékelték, amikor Jézus azt mondta Máriának „Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony?". Aki a szövegbe belehelyezkedik és látja, hogy Jézus később mindent megtett, amit Mária kért tőle, könnyen megállapíthatja, hogy a mondat inkább csodálkozó jellegű, amit így lehetne inkább megfogalmazni: „Mi mindent kell megtegyek néked, oh asszony!". A fenn nem maradt eredeti kifejezés, a viszonylag egyszerű arámi nyelvből, a görög felől nézve csak így hangozhatott: „Asszony, én veled” – vagyis a szövegkörnyezetből kiemelve már Jézus idejében sem lehetett egyértelműen felismerni a jelentését.
Innentől egészen a Keresztig látható egy időnkénti, teremtő élményközösség Jézus és Mária között. Inspirálólag hat, Vele éli meg életének fontosabb állomásait és megél egy lelki átalakulást.
Habár az újabb időben a szerzetes nővérekre csak külsődleges értelemben használják a „Krisztus menyasszonya” kifejezést, ez eredetileg egy valós élményformára utalt.
Krisztus emberben való „alakot öltése"
, amint az a keresztségről szóló fejezetben már megemlítettük, egybeolvad a lélek (animus) hímneműségével. Isteni előjelek alatt belemehet egy „belső menyegzőbe” lelkünk „nőnemű” részével. Életerőnkbe és testünkbe hatolóan hathat, az alkimisták módjára átalakítólag. Mária képe rokon módra érintkezhet a lélek (anima)** nőneműségével.A férfiak számára néha Márián, illetve a Máriákon* át vezetett az út. Mindkét nem megteheti az utat Jézuson, Márián vagy mindkettőn át, mivel a lélektől a hormonokig nézve nincs olyan ember, aki teljes mértékben a saját nemének reakciómintáihoz lenne kötve, vagy azoknál kéne maradnia. Vannak azonban olyanok, akik az egyik vagy mási utat jobban járhatónak találják. Mindenesetre mindkét út végén a teljesség jelenik meg.
A katolikus egyházban mára szinte teljesen elfelejtették Jézus szívének és „Mária tiszta szívének" dicsőítését. Ez a belső fejlődés nem kérdezi, hogy például e fejezet szerzője nem katolikus, vagyis külsőleg kevés köze van Máriához, ennek fejében viszont mentes azoktól az előítéletektől is, amik a külsődleges Mária-kultusz gyakorlói között sokakban kialakultak.Csak aki egy ilyen átalakító úton megy, az mehet végig rajta „egyedül", kiszorítás nélkül. Azonban az Ő számára sem kell ez egy magányos út legyen; a nagyobb belső szabadságból adódóan lehetséges volna a kapcsolat a másik nemhez, sőt teljesebben lenne lehetséges.
Eben az összefüggésben integrálódnak a személyiségbe az apától és az anyától kapott lelki részek.
A mélypszichológiai elemeket lehetséges vallási élményekkel kapcsolatba hozni. Más módon kísérli meg ezt Eugen Drewermann. Pontosabb vizsgálódással láthatjuk, hogy a vallási alapélmények egy elkülönült szintre mutatnak, ahonnan hatást gyakorolnak a mélypszichológiai folyamatokra. Vannak olyan tendenciák manapság, amik a vallásos keresést a minden emberben alapvet
ően saját „egységes, értelemkereső és határátlépő vitális impulzus”-ként látják, lásd Hubertus Myranek: „Lehetőség vagy a szabadság korlátja”, 1977. Különbséget kéne azonban tenni a kiformálatlan általános spirituális impulzus, és a re-ligio szűkebb értelemében vett vallásos impulzus között, az emberek vissza- illetve újrakötődése az isteni ősalapokhoz, az ’atyához’, ami a meggyőződéses, hívő keresztények számára a Krisztussal való kapcsolatban lehetséges.Isten, mint a világ legnagyobb rejtélye, nyilván kevésbé alapozható egyetlen korlátozott tudományágra, élmény formára vagy egyelten jelenségre, amik legjobb esetben is csak egyes szempontokat hoznak felszínre; hanem csak több hajlam elismerésére és összenézésére. Ez eddig csak nagyon kis mértékben történet meg. Ha az említett alkimista folyamaton, és azzal egyebek mellett a bal és jobb agyfélteke közös használatán (ami után manapság sokféle módszerrel keresnek) a maguk módján a keresztények is áthaladnának, a „kreatívan szerető felismerés” eredményével, akkor a teológiák közötti párbajok hamarosan a múlthoz tartoznának. Akkor is lehetőség volna az egyes aspektusokra specializálódni, de ez a mag nemében lenne felismerhető, és nem követelhetne kizárólagos érvényességet. Az emberek egymást kiegészítése a javukat szolgálná.
Aki mindeközben Jézus univerzális alapmondata, a „szeresd felebarátodat,
mint önmagad" szellemében érezne, az idővel egyedül ez által is
elérhetné ugyanazt, sőt többet is. Aki törekszik az önmaga és felebarátja
egyidejű szeretetére, érezni fogja, hogy ezt először tanulni kell. A belső
„teljesebbé-válás” ezt a szeretet megkönnyítheti.
A „csodatételek” kérdését, ami a Kánai menyegzővel kapcsolatban is
felmerül, egy külön fejezetben közelebbről is megvilágítjuk. Érintjük
Maria-Sophia isteni aspektusát, lásd a későbbi fejezetet „Az első pünkösdi
esemény”.
A hagyományos teológiában ez a történés a görög Dionysos-kultusz leváltásaként lett értelmezve, vagyis szimbólikus összeköttetésként Izrael találkozásával Istennel ("a 3. napon..." Mózes 2., 19:16), valamint előrenyúlásként a passió időszakára, amikor a bor mélyebb jelentést nyer.
* Míg Máriát,
Jézus anyját azok lelki anyjának tekintik, akik az Ő vezetésére vágynak,
Mária Magdalénát, az Őt tisztelők, inkább a földi élettel kapcsolják össze.
Mária Magdaléna (a magdalai Mária) Jézust követő asszony volt. A hagyomány
nyomán sokan azt gondolják, hogy olyan prostituált volt, Akinek Jézus segítségével
megváltozott az élete. Jézus azonban azt mondta: „Ő sokat szeretett”. Ez
nem feltétlenül jelent sok szexet, hanem – legalább is – a képességet
arra, hogy embereket (átfogóan) szeressen, együtt érezzen velük és jó
legyen hozzájuk. Szerette Jézust, vagyis tisztelte mint férfit, és csodálta
mint lelki vezetőt. A misztikus irodalom szerint (Jakob Lorber), a Jézus iránti
érzéseit egyre inkább lelki szeretetté tisztázta. Így a szeretet lett számára
annak útja, hogy Jézust és Istent egyre jobban megértse.
(Valószínűleg hasonlóan Klárához, ahhoz az asszonyhoz, Aki 1100 körül
Assisi Szent Ferencet szerette – Aki Őt először visszautasította, később
elfogadta, amikor szerelme tisztán lelki szeretetté változott.) (Van erről
egy érdekes film, német és angol nyelven.)
Mária Magdalénára vonatkozik egy speciális hagyomány is: a „Szent Grál"
legendája. Arimátiai József és Mária Magdaléna, valamint Jézus más követői
vitték volna a Grált – a kelyhet, amibe Jézus vérét fogták volna fel –
Dél-Franciaországba vagy Angliába. Bizonyos csodákat erre a Grálra
vonatkoztatnak. (A Grál az isteni szeretet jelképe is.)
Léteznek újabb kitalációk is Mária Magdalénával kapcsolatban. Ilyen például
az az ötlet, hogy gyermeke született volna Jézustól, aki egy korábbi európai
királyi dinasztia (a Merowingok) megalapítója lett volna. Az ilyen kitalációkat
azonban senki sem képes bebizonyítani Önöknek, még a szenzációsan tálalt,
modern könyvekkel sem.
**) Az említett "Anima és Animus" kifejezések hittől függetlenek. Többek között az a tény is emberi tapasztalatokon alapul, - mindegy, hogy keresztények vagy sem - hogy a férfiak és a nők egyaránt rendelkeznek "férfias" és "nőies" lelki tulajdonságokkal, melyek jelentős része a szülőktől származik. Ezeket a tulajdonságokat megtanulhatják személyiségükbe is beépíteni. Az "Animus és Anima" koncept lehet, hogy nem teljesen azonos a valósággal, de a pszichológusoknak így lehetőségük nyílik hátterének megértésére.
Kérdés:
Képes vagyok-e kapcsolatomat a másik nemmel Isten által megfelelőbben alakítani?
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
A szexualitással kapcsolatos egyházi álláspontok alakulása, de az egyházakon belüli és kívüli ellenvélemények is azt a benyomást keltik, hogy az emberek ezen a téren nagyon nehezen találják meg a kérdés emberi, sőt keresztény kezelésének módját. A külső morális tiltások nagyrészének megszűnt a hatása a hatvanas évek óta; az egyházak se voltak képesek a hagyományban meglévő értelmes magot kikeresni, amit azután a mai társadalomban végiggondolhattak volna. Az elfojtott szexualitás ellenreakciójaként létrejött „szexuális forradalom” az extremitásig vitt egy új ideológiát a szexuális teljesítménykényszerről – az életenergia szétszórása – figyelmen kívül hagyva a lelkileg felelős kapcsolat iránti vágyat, az eredmény: folyamatos törések, a munkaképtelenségig. Legkésőbb a nyolcvanas évekre ebből gyakorta csak rezignáció maradt; és itt is alig volt lehetséges a társadalom ezen extremitáson túllépő fejlődésének legalább részben értelmes magját megtartani. Szempont lehetne a „birtokló gondolkodás” legyőzése. Az emberek évszázados birkózásából az szűrhető le, hogy nem valósítható meg a férfiak és nők bármilyen kapcsolatában a felelősség és a szabadság az ember egységes továbbfejlődéséhez szükséges okok nélkül, de még csak össze sem kapcsolhatók egymással harmonikusan. Egyes partnerkapcsolatok, például amikben ez látszólag vagy ténylegesen sikeres volt, azonban arra utalnak, hogy lehetséges ilyen okokat találni.
Jézus az embereket legbensőjükben, az egésszé, teljessé válás lehetőségével szólítja meg, ami a tényleges szabadság egyedüli alapja lehet. Nem az emberek már alaposan szétzilálódott bels
ő részterületeinek további széteséséről szól, tehát semmiképp sem a minden eksztatikus kiéléséről, hanem inkább a „szív bölcsessége” alapján történő újra integrálásáról.Ő azonban nem a külső formák és azok túlértékelése, mint „kényszerítő körülmények” képviselője, és nem használja helytelenül a felelősség, hűség és tisztesség fogalmakat, az irigység, féltékenység és birtoklásvágy eltakarására; Nála a lélekről van szó, ami a tárgyalások alapja.
A házasságon belül se tart mindent a legjobbnak, amit azon kívül kedvezőtlennek tartanak.Az Istent szeretni – és felebarátunkat – mint önmagunkat, tehát önmagunkat is; ez az a szabály, amivel Krisztus az ótestamentum tilalmi logikáját felváltotta, ami egy univerzális magatartást ír le, ami ezen a három területen végigvonul és összeköti azokat. (lásd Mk 12,33, Jn 13,34, Gal 5,14, Jak 2,8). Ebben az összefüggésben a felebaráti szeretet valami más, mint a rokonokról való puszta, ösztönös gondoskodás, stb. – azonban a rokonokat is szabadabb módon vonhatja bele. Az ember szerető segítség szerepe alapján, bárhol alkalmazzák is azt, az önmagunk szeretete nem egoizmus, hanem az önmagunk olyan szeretetére – beleértve a testet, mint szerszámot – irányul, amivel másokat, illetve Istent szolgálhatjuk.
A szeretet legmagasabb formája a feltétel nélküli szeretet.
Vesd össze az „ellenség" szeretetével, Mt 5,43-48 – ami nem jelenti, hogy mellőzzük a bölcsességet.Ebben az összefüggésben belátható, hogy például az időnként felbukkanó tézisek, melyek megpróbálnak egyenlőségjelet tenni a szeretet és a szexualitás, az önmagunk szeretete és az önkielégítés és fantáziák közé, világok távolságára vannak Krisztus eme összegzésétől. Ami inkább az egyes belső erők elszigetelődését mutatja be, és képeket állít az emberek és a reális mások közé, az csak egyike az ember sok tökéletlenségének, amiből lehet valamit tanulni, de amik soha sem válhatnak céllá.
A mai európaiak különösen akkor élhetnek meg valamit a szexualitás átalakulásából, ha két ember először közös tevékenység során lelki kapcsolatba kerül, ennek során megtanulják az anti-/szimpátia-kisugárzások kezelését – nem első sorban ezeket, de éppen ezeket is, figyelembe kell vegyék a kifelé is értelmes kapcsolatok keresése során. Csak később jönne hozzá a testi vonatkozás; ez nem tartozik automatikusan hozzá minden barátsághoz vagy találkozáshoz. A szív erői ilyenkor érezhetően szexuális energiákat mozgósítanak, amiket nem muszáj robbanásszerűen eltűntetni, amint az ma a kulturális kondicionálás miatt általános.
Hozzá tartozik egy szeretet-teli alaphangulat.Több spirituális tradíció az elfojtás és a folyamatos kiélés helyett a szexualitás transzformációját tanítja, ami több lehet a freudi „szublimációnál". (...). A régebbi keleti irányzatoknak az volt a legfőbb hiányossága, hogy rögtön a szexualitásnál elakadnak, ahelyett, hogy folyamatosan az egész embereket találkoztatnák – ami ma technikákat takaríthatna meg; vagy ami legalábbis ma illeszkedőbb lenne, „föntről kezdeni”, vagyis először lelkileg megismerni egymást. Találó maradt a keleti irányzatoknak az az álláspontja, hogy egy nyugalmas – nem a férfi vagy női orgazmusra kihegyezett együttlét ezen a téren a lényünk teljességével hozhat összhangba. A kereszténység területén is voltak hasonló, mára már feledésbe merült, kezdeményezések, amiket ismét elő kell venni; ilyen tudásanyag tükröződik vissza a trubadúrok és minnensängerek hagyományában.
Mivel a szexualitásban tudattalan összekötődések történnek, a különböző vallások a párkapcsolatok választóvonalának tekintik, ami következtében azután közösen kezelik a partnereket. Aki ezt a tapasztalatot a szigorúan vett házasság értelmében kívánja megélni, úgy teheti, hogy az azt megelőző barátság időszakában mindketten tudatosan tisztázzák mit is akarnak, és mit nem akarnak, és ebben kölcsönösen segítik egymást.
Ez a régi tétel, amit Jézus is érvényesített, például egészen a más partnerére vetett vágyakozó pillantás negatív megítéléséig, nem zárhatja ki a két idegen ember közvetlen, lelkesedő találkozását, mint magasabb forrást – amiben az elképzeltnél gyakrabban van részünk és amit az érintettek sem mindig értelmeznek helyesen: „Ahol ketten vagy hárman összegyűltek az én nevemben, én velük vagyok” (avagy egy szintén helyes fordítás szerint „bennük vagyok”). Ez nem igényel meghirdetett templomi összejövetelt, különösebb előkészületet, hanem bárhol megtörténhet, ahol „Krisztus lelke” két embert valamilyen céllal együvé vezérel. Nehéz lehet felfogni ezt, ahol egy férfiról és egy nőről van szó, és ott, ahol ezek még szimpatikusnak is tartják egymást, mindemellett megtartani az értelem tisztaságát ez a kiindulópont, ami valóságos világszükséglet. Ennek során azonban nem kell kapcsolatról és szexualitásról legyen a szó, hanem az érintetteknek kell őszintén meghatározni, miről is van szó.
Már földi élete alapján is nem hagyományosnak képzelhetjük Jézust. Kiderülhet, hogy a konvenciókra legfeljebb addig van szükség, amíg „nincsen közöttük".
Az emberek közötti illő találkozásokra vonatkozó, önmagunk által javítható előfeltétel természetesen a saját egyéniségünk tanulmányozása, beleértve az „aurát” vagyis a kisugárzásunkat. Párként is egyéniségek maradnak, Krisztus nem is követeli meg mindkettő teljes feloldódását a párban.
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
János a Jn 2.13-25-ben, a Kánai menyegző után a „Templom megtisztítását” írja le. Jézus tettlegesen kiűzi a templomból a kereskedőket és pénzváltókat. Itt figyelmen kívül nem hagyható jelet akar tenni a világ színlelései ellen, ami a templomot ugyan Isten házának nevezi, de még ott is csak az alkudozáson jár az esze. Minthogy a körülmények olyanok, hogy a városi vagy lelki elöljáróktól semmilyen segítségre sem számíthat, maga lát neki a feladatnak, mint aki egyedül érez felelősséget „atyjának házában”; a szociális ellenállás akciója, mely nem jár ember megsebzésével. „Inkább Istenre hallgatni, mint az embere”, ez
amúgy semmi esetre sem alárendelt tartás. Ott is, ahol ezt mondja: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré" (és az Istennek, ami az Istené), ott sem olvasható ki alárendelt tartás, amint azt oly sokszor megpróbálták, hanem inkább az a törekvés, hogy megspórolja a tanítványoknak a társadalmi hatalmasságokkal való, haszontalan súrlódásokat. A vallásnak és a politikának is megvannak a maguk szabályai. Szolgálni embertársunkat és „a város javát akarni" szintén nem alárendeltség.**Ebben az összefüggésben tehető fel a kérdés az ember érzelmi szabályokkal való törődésére. Nem mindenki érzelmei olyan magas hőfokúak, mint Jézusé, Aki folyamatosan az „Isten általi pozitív rátekintést” és a felebarát iránti együttérzést élte, és Akinek buzgalma a tudatos jószándékon alapult. Szinte minden átlagemberi érzelem legalábbis keveredik a tudattalan inger-reakciós mechanizmusokkal – amik életrajzilag különbözőek és különböző erősséggel kerülnek napfényre, de alap struktúrájukban viszonylag hasonlók. Hosszú tanulási folyamat az is, hogy mások értelmezéseivel nem megelégedve, saját reakcióinkból olyan további mechanizmusokat halásszunk elő, amikre odafigyelünk és így végül is uraljuk illetve Istennek átadjuk azokat.
Habár itt a pszichével van dolgunk, nem túlzottan használhatóak az erre
a célra szokásos pszichológiai analízis és terápiás módszerek Isten- és
igazságkeresőkre.
Ahol még azokat az egyoldalú értelmezési mintákat tartják fejben, amik a
pszichológiai problémákat a szexualitás gyermekkori bevésődésére redukálják,
és ahol a gyengeségek „okaiból” az így-maradás „megokolása” válik,
az Erich Fromm által hangsúlyozott emberi fejlődésképesség helyett a
pszichológia a lelki úton hátráltató tényezővé is válhat.
Ahol a pszichológia, vagyis a „lélektan”, felkelti a lelki folyamatokra való odafigyelést, és ahol a lélekben többet látnak, mint elektro-kémiai agyi folyamatokat – ami elég ritka – az ő tanulmányai is hasznos hidat képezhetnének. Jobban fejlődne, ha kész volna az alternatív pszichológiai irányzatok felismeréseinek illetve feltételezéseinek tanulmányozására. Keveset használ, a teljes probléma-komplexumokat szokásos módon, egészében feldolgozni akarni. Hatékonyabb lenne először egy ilyen komplexum egyes részeit keresni, és eközben tudatosan megkülönböztetni, hogy most a „saját szemünkben levő gerendáról” vagy a „másik szemében levő szálkáról” van szó, és így ki is a felelős. Egyes keresztény iskolák az elsőt hangsúlyoznák jobban, mivel nehéz és előbb megtanulandó dolog a saját problémás dolgainkra figyelni, és mivel ezek inkább korrigálhatóak; az egyházi gyónásnak a lelki vonatkozásán kívül terápiás hatása is van. A pszichológiai gyakorlatban gyakorta a másik perspektíva kerülne áldozatként előtérbe. A végén meg kell jegyezzük, hogy ezek ellenére mindkét oldal többé-kevésbé szerephez jutott. Például a keleti spirituális tanok mindkettő összefüggését az életben a „karma”/ sors forrásának tekintenék.
Amikor egy nehéz nap utóhatásait kell feloldani, segíthet akár R. Steiner ismét felszínre hozott módszere is: a napi visszatekintés, ami során egyszerűen visszapillantunk az estétől egészen a reggelig. Ez után annál könnyebben térünk vissza ismét a jelenbe.
Lehetőség van egy „lelki tükör” felírására, amiben a javítandó és az elérendő tulajdonságok vannak, és ezt rendszeresen átolvasni, ez egy bevált gyakorlat a misztikusoktól.
A lelki területen megtett előrelépések magukkal hozhatják például azt is, hogy javulnak a több ember között folyó beszélgetések. Oly mértékben csökkennek az előítéletek és az elhamarkodott értékelések, amilyen mértékben az ember saját maga számára átlátszóbbá válik és elereszti ballasztjait. A fontossága annak, amit Jézus a „meg nem igazítottaknak" tulajdonít, és „ami a szájon kijön", nem beteljesíthetetlen morális igény, hanem felhívás e tanulási folyamat megkezdésére.
(Ez gyakorta azt követeli tőlünk, hogy ne veszekedjünk tovább, hanem csendesedjünk el, majd nyugodtan beszéljük meg egymással. Lásd „A sivatag csendje" fejezetet.)Ebben az összefüggésben vannak európai iskolák, amik a jógából is ismert ideg- és tudatközponti elemeket – a csakrákat – más nevek alatt használják (antropozófia; univerzális élet, stb.). Az ilyen törekvések nem automatikusan „nem keresztények", amit az egyházi oldalról feltételezték, hanem az emberben meglevő ilyen központokat már a középkor keresztény teozófusai is ismerték (J. G. Gichtel), és azóta már felismerték, mint a minden emberben jelen levő energia-struktúrákat; ugyanúgy, ahogy az elsősorban Kínában ismert akupunktúra sem automatikusan „taoista” – ezeket ugyanis más régóta kimutatták műszerekkel, de újabban már az hisztológiailag, emberi szövetekben is.
A további összefüggéseket lásd a külön oldalon is, „Az etikai értékek alapjai".
**) A "buzgalmat" ebben az értelemben meg kell különböztetni a "Buzgalom felismerés nélkül"-től (Római 10, 1-3).
Kérdés:
Képes vagyok- e érzelmeimet Isten segítségével tudatosabban feldolgozni?
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Sokat írtak már a régi társadalom (és a mai is) értékeinek megváltozásáról, a Hegyi Beszéd hatására. V.ö. Mt 5,1 - 7, 29. Egyesek társadalmi aktivitásokkal összefüggésben üdvözlik. Mások az „érzelmek etikájaként" kicsinylik le és helyezik előtérbe az ótestamentumi büntetési fenyegetéseken alapuló, általuk u.n. „felelősség etikáját”, katonaság, stb. Egyesek egyszerűen megpróbálnak a szerint élni. A Hegyi Beszédet a kereszténység határain túl is nagyra értékelik (például Gandhi).
A tudatkutatás álláspontjából is felismerhető, hogy a Hegyi Beszéd elsősorban az emberekre irányul, akik számára a tudat több lehet, mint az emberi értelem elemzése, és akik számára az élet nem kell véget érjen a saját tányérjuk szélénél. A „lelki szegények”, akik „tudják, hogy semmit (vagy csak nagyon keveset) tudnak”, és nyitottak a folytonos relativizálás előtt, miszerint Isten többet tud náluk, és Ő minden dologban sokat tud még tanítani nekik, „boldogok”, mert „Övék a mennyek országa”. Ez a tartás folyamatos, hatalmas fejlődési ösztönzésnek is bizonyulhat, jobban, mint bármi más, az ember által „okosnak” tartott beállítódás.
„Akik sírnak" azoknak nem mindig csak a saját sorsukat kell elhordozni – és ilyen módon részüket a teljességből feldolgozni, a minden fölött könnyedén való átsiklás helyett. Egyesek nehéz terhet hordoznak, emberek sokaságát, akik között élnek és végeredményben a népek és az emberiség sorsát. Államférfiak helyett ezek ma gyakorta bázisközösségek, pedig ki fordít kellő figyelmet rájuk, ki imádkozik értük, a hatalmasok, híresek és gazdagok helyett?
A „szelídek" leginkább az önként szelídek (tehát nem egyszerűen a félősek). „Ők örökségül bírják a földet” és csak az Ő kezükön maradhat meg és fejlődhet tovább.
„Akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot": nem az irigység, hanem az igazság tisztességes keresése magunk és mások számára nyitja meg az embert „fölfelé", előbb-utóbb nem marad válasz nélkül, még ha ez nem is olyan, mint amit elképzeltünk. „Az irgalmasok” önként és határozottan segítik fölfelé felebarátaikat, így őket is Isten hordozza.
„A kiknek szívük tiszta" és ilyen módon felismerték és levetették lelki szemüvegeiket illetve előítéleteiket, Istenre tekintenek. Ez a „ne ítéljetek” kifejezés átfogóbb értelmezése.
„A békességre igyekezők”, azok is akik békét teremtenek, Assisi Szent Ferenc békeimádságának értelmében, felismertetik másokkal is, hogy itt egy más Erő tevékenykedik, mint azok, amik életünket egyébként meghatározzák. Így „ők az Isten fiainak mondatnak”.
„Akik háborúságot szenvednek az igazságért" és akik „az én akaratomért", vagyis Jézusért, megrágalmaztatnak, szintén boldognak neveztetnek, és gyakorta ilyen is volt belső állapotuk, miközben külső lényük szenvedett. Ez nem azt jelenti, hogy önálló cél lenne a külső szenvedés.
Az érintettek be kell töltsék szerepüket, mint „a föld sója" és „a világ világossága" is. Éppen ebben a fejezetben Jézus a „törvényekre" és az Ótestamentum prófétáira támaszkodik. Többszörösen is felöleli az Ő kora előtt helyesnek tartottakat, és új formában, új kor számára teszi ezeket gyümölcsözővé, ahol nem a törvény maga, hanem annak forrása kerül előtérbe, és ahol minden ember újjá alakíthatja belső életének alapjait.
Akié „a mennyek országa", annak minden más az „ölébe hullik". Itt is látható, hogy az értelmi gondolkodás síkjait nem szétrombolni, hanem megnyitni kell, hogy az is felvehet
ő legyen, ami minden magasabb, spirituális logikából kilóg. Azonban nem arról van szó, hogy kényszerítő földi körülményeinket egy elkülönített spirituális tudatállapotokban való dőzsölés kedvéért egyszerűen elhagyjuk. Inkább a magasabb belátásokat kell teljes mértékben szembesíteni a földi tudattal és élettel, amíg a világ meg nem változik. A tisztánlátás megmarad, vagy éppen ott keletkezik, ahol az ember bizonyos kérdések tekintetében azon a skálán helyezkedik el, ami a tudatlanságtól a találgatáson, feltételezésen, teórián és meggyőződésen keresztül a tudásig terjed, és ez egy fontos alapja a fejlődésnek. Ez jelentős különbség például egyes régi spirituális irányzatok tisztán szerencse-törekvéseihez képest.A Hegyi Beszédnek ez a magasabbrendű gondolatisága
(lásd a következő fejezetet is) már tartalmánál fogva is elsősorban az emberre irányul, aki ezt ne csak egyéni lelki tevékenységeinek újraszervezésére alkalmazza. Az út elsősorban az egyéni életre irányul, ahol egy partner vagy „közelálló” kereshető, amint azt a „Keresztség” és „A sivatag csendje” fejezetekben leírtuk. Akkor ezen a síkon különösen is a férfi-nő kapcsolatok épülnek fel, egyidejűleg a tapintókat az emberek közötti, kiegészítő lelki kölcsönhatások felé kinyújtva. Erről a „Kánai menyegző” és a „… szerelem” fejezetekben írtam. Itt, a Hegyi Beszédben is ez a lelki és etikai sík az alap, ami egy átfogóbb lelki irányba lesz megnyitva, ami az emberek közötti kapcsolatokból közösséget formálhatna. Ez ősképszerűen megfelel a hang – intervallum – hármashangzat – hangsorok – teljesség viszonyának.A teológia kiértékelte összefüggéseit az Ószövetség kijelentéseivel is: pl. 1. zsoltár és Jer.17,7f. A 4. Mózes 12,3 szerint a Mátyás 11,20-al összehasonlítva Jézust új Mózesnek tekintették. A Zach.9,9f jövendölésében, miszerint "uralma tengertől tengerig ér", Isten kihirdetett birodalmának világszerte érvényes jelentőségét említi meg. Nem lehet nem észrevenni, hogy hegyi szónoklatában többször átváltoztatja az Ószövetség törvényeit újakra: " én viszont azt mondom nektek...", vagyis nem úgy szól, mint az írásokat értelmező rabbik, hanem az isteni küldetés tudatosságával. Éppen ezt a próféciai és messiási tulajdonságot vitatták az Ószövetségből származóknál.
Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot a Hegyi Beszédből, Máté evangéliumának 5. fejezetéből: a Boldog Mondások és a Föld Sója.
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Jézus sok cselekedete, a Nikodémussal folytatott beszélgetéstől kezdve – Jn 3 – a Hegyi Beszéden át, a vakonszületett meggyógyításáig és az 5000 megvendégeléséig a hegyen, szimbolikájukban annak külső keretét képezik, ami a „megdicsőülésben” belsőleg jut kifejezésre. Ez a megdicsőülés rokonságot mutat a keleti tanok kifejezésével, a nagy megvilágosodással. A Lélek világosodik meg. Ez azonban Jézusnál és azoknál az embereknél, akik tudatában vannak ennek a lehetőségnek, az Istennel való szorosabb kapcsolatra vonatkozik, aki itt azonban nem az általános abszolútként jelenik meg, hanem lényként fogható föl.
A puszta „pozitív gondolkodás", ha az nem-egoista és nem-nagyravágyó és ha azt technikai manipulációk nélkül gyakorolnák, helyezhetné gondolkodásunkat olyan állapotba, ami hasonló lehetne az Istentől eredőhöz; vagyis megnyithatna az előtt. Az ilyen irányú irodalom azonban nagyrészt mellőzi ezt a gondosságot, és így ez gyakorta önbecsapásban végződik.
Ez semmi esetre sem a „megdicsőülés”. Abban nem egyszerűen a minden ember sajátját képező lelki „programok” zavaró sokaságába kerül bele pozitív programok csomagja, hogy összességében a pozitív programok kerüljenek túlsúlyba – egyike a lehetséges gyakorlatoknak. Inkább a lelki eredetekre való rátekintés-képesség révén lesz minden tisztázva, megszabadítva a torzításoktól és félrevezető súlyozásoktól. Mindenben láthatóvá válik a magasabb isteni rend. Megfigyelhető, miképp haladhat ebbe az irányba is az ember érése, ami pszichikai tisztulási folyamatnak mutatkozik, amint az a „Szent buzgóság” fejezetben leírtam. A felismerések legalapvetőbb rétegéből lesz minden átvilágítva. A felismerések ne gondolatok, gondolkodás nélkül is előjöhetnek, nem kényszeríthetőek ki, de felszabadítanak. Itt már nem kell a gondolatvilágot elfojtani, ahogy azt más utak megpróbálták.
A gondolkodás megszabadítható az ösztönszerű reakció-mintáktól, és az ellenőrizhető analitikus és szintetizáló gondolkodás könnyebben válik a fölötte álló ész és tudat eszközévé. A gondolati differenciálódás tovább folyik – anélkül, hogy közben eldönthetetlenné („langyossá”) válna. Itt azután meg is érthetjük, hogy mi, pontosan milyenkörülmények között helyénvaló.
Jézus esetében abból indulhatunk ki, hogy Neki nem kellett mindazokat a homályokat eloszlatnia, ami az átlagembert ettől a síktól elválasztja. Ennek ellenére az Ő számára is egyre nagyobbá vált az érthetőség. Később, a Főpapi Imájában, azért a világosságért könyörgött, ami Istennél a teremtés előtt volt része.
(Jn 17)Egyes teológusok Péter megdicsőítését és Krisztus-vallomását az ezzel egyidejű zsidó engesztelés napjának ill. az ezt követő sátrak ünnepének hátterével magyarázzák. (Évente egyszer, az engesztelés napján mondja csak ki a pap Isten nevét a templom szentélyében.) Mások viszont Mózes Sínai hegyremeneteléhez kapcsolják (2. Mózes 24:16).
Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot Máté evangéliumából, Mt 17,1-13: Jézus megdicsőülése.
Kérdés:
Képes vagyok-e gondolataim értelmes újrarendezésére Isten segítségével?
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Jézus nem az emberek szenzációigényének kielégítése
miatt cselekedett, még kevésbé azért, hogy az embereket külső események
hatásával hitre kényszerítse. Egész útját a belső tisztánlátás
jellemzi arról, hogy mit kell cselekedjen – tehát nem „ezért vagy azért
a körülményért, vagy ennek vagy annak a célnak eléréséért”.
A gyógyítások gyakorta „jelek" voltak, kis cselekedetek, ami a
nagyobb, alapvetőbb érdekében történtek. A vakonszületett szombatnapi
meggyógyításakor Jézus azt válaszolta, hogy nem bűnök az okai, „hanem,
hogy Isten műve Rajta nyilvánvalóvá váljék” V.ö.
Jn 5,6-9; Jn 6; Jn 9,3; stb. Lásd a 3. részben a „Jézus és a gyógyítás"
fejezetet.
Kiegészítő, kívánatos mellékhatása az elöregedett gondolkodási minták megrázkódtatása és az ilyen cselekedetek mélyebb jelentésébe való belegondolás. Azt, hogy van olyan ember, aki igényli a külső megfigyelés, számolás, mérés, mérlegelés lehetőségét, Jézus elismeri Tamás esetében, akit a tanítványok között a „természettudományos típusnak" tekinthetünk (…). (S. (Lásd a 3. részben a „Természettudomány és hit" fejezetet.) Jézus senkit sem akart kényszeríteni, aminek ítélet jellege lett volna, és nem található meg sehol az a szándék, hogy valakit, aki egy döntéshez még nem elég érett, elutasításra provokáljon.
Ennek megfelelően nem a „csodatételek” képezték Jézus tevékenységének súlypontját. Gyakorta csak azért tette, hogy segítsen, miután erre megkérték, anélkül, hogy emberek sokasága vette volna körül, és „megfenyegette” a jelenlevőket, hogy senkinek se mondják el amit láttak.
Ha ma teológusok, például Bultmann „mitológiátlanító teológiai" iskolájából még mindig abból indulnak ki, hogy ők ezeket a csodatételeket egyszerűen letagadhatják vagy szimbolikus leírásnak nyilváníthatják, akkor igazolni kell nekik, hogy a XIX. század mechanisztikus ember- és világképéhez igazodnak, és egyszerűen nem vették tudomásul az újabb tudományos áramlatokat. A kvantumfizika, a biológia és biofizika, a természetgyógyászati és parapszichológiai kutatások új irányzatai már rég eljutottak odáig, hogy legalábbis szemléleti segítséget találhassunk bennük a bibliai események „elképzelhetetlenségének” félretételéhez. Ez nem jelenti az „istenbizonyítékok” keresését egy mási síkon, mint ami a természettudományok felelősségi köréhez tartozik.
Csak az marad helyeselhető ebben a teológiai irányzatban, hogy nem tekinti szükségesnek a tudományos objektivizálhatóságot a hit előfeltételeként.
Elmúltak a régi felvilágosodás idejének egyoldalúságai. A természettudományosan gondolkodók számára is lehetőség nyílt a hívővé válásra, anélkül, hogy skizofrénné válnának. Akkor, amikor az emberek minden további nélkül hisznek a parapszichológiából ismert olyan tényekben, mint egyes emberek képessége kanalakat bizonyos távolságból meghajlítani – a sok csalás ellenére marad elég cáfolhatatlan is – egyszerűen abszurd lenne eltagadni a sokkal hatalmasabb Jézus ilyen irányú lehetőségeit. Jézus más lelkiség alapján cselekedett, mint az élvezettel kanalat hajlítók, de a legkülönfélébb tapasztalatok alapján közel azt mondhatjuk, hogy Jézus tényleg minden természeti törvény fölött állt – és éppen máma rendkívül fontos ezzel a jelenséggel szembesülnünk; mai emberképünk, a teljességes illetve keresztény gyógyítás, stb. szempontjából. Jézus ilyen, spirituális szemlélete nem ellentétes Jézusnak, mint az „ember fiának" elfogadásával, aki az egyes ember és szociális kapcsolatai illetve a közösség számára külső példát kívánt nyújtani. Gyakorta az ilyen látszólagos ellentmondások tudomásul vétele vezet a „csodatételek” elutasításához, mivel az érintettek jóhiszeműen úgy vélik, védekezniük kell a hamis tendenciák ellen, amik elvezetnek egy emberi és szociálkritikus kereszténységtől. A valóságban csak a kettő együtt adhatja ki Jézus valós radikalitásának közelítő képét, és kapcsolatát a Teremtő erejével és akaratával.
(…) Az energia itt nem lény nélküli er
ő; egyúttal Krisztus lényének hatása. Például a keleti jógában az energiát sokszor elszigetelten szemlélik. Ma is történnek gyógyítások, amik az eredeti értelemben vett imádság által jönnek létre, és az ember, Krisztushoz kötődő legbensőjére támaszkodnak, Aki a gyógyulást és az ember teljesebbé válását akarja, hogy azután, ahogy Krisztus mondta, „többre legyen képes” Nála.A „Szentlélek adományairól", mint a gyógyítás adománya, a „Nyelveken szólásról" és a prófétai adományokról lásd: 1Kor 12,7-11; Csel 2,17-20; és a „Pünkösd" fejezetett ebben az írásban.
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Eddig az összes olyan emberi létezési síkot, amivel az évezredes régi misztérium-iskolák foglalkoztak, Krisztus újra feldolgozta. Így a belső „tudat fölötti” rétege az ember előtt is világossá válhat a testi és lelki életének megragadásakor. Ennek során kialakul az a képesség, ami tudatosan tisztázza, integrálja és kibővíti a tudat alatti, mind mélyebb és régebbi rétegeit.
A lelkitől vezetett le például az óegyiptomi misztika útja egészen a testi életakarat erőiig.
Lázár feltámasztásakor – Jn 10:39-11* - egy további mélyülés jelenik meg. Először is néhány, mellékesnek tűnő részlet feltűnően hasonlít az említett egyiptomi tudáshoz. Ez egy olyan tapasztalást foglal magába, ahol az ember három napot olyan állapotban tölt, amit a modern parapszichológia „out-of-body-experience" néven jegyez, vagyis testen kívüli tapasztalatnak, mint a repülési álomban, csak tudatosan. A test tetszhalott állapotban feküdt. E szerint az embernek megvolt a belső meggyőződése arról, hogy lelki lénye a halál után tovább is létezni fog. A „hierophantusnak” ügyelnie kellett arra, hogy az alany legkésőbb 3 nap elteltével ismét földi létére ébredjen, különben a felébredés többé már nem lenne lehetséges, és a test oszlásnak indulna. Lázárról azonban éppen ezt a hírt kapjuk, négy nap után „már szaga volt”. Az őt visszahozó Erőnek mélyebbre,
egészen a fizikai valójába kellett behatolnia. A bibliai eseményen végighúzódik egy tendencia annak bemutatására, hogy a keresztény lelkiség materiális és külső cselekedeteiben is, és ott igazán, felismerhető; - olyan tendencia, amit igazán a mi időnkben lehet megfogni, miután a korábbi évszázadok misztikusai például először a lelki rétegeken hatoltak tisztázólag keresztül.Inkább az ilyen testen kívüli tapasztalásokon alapulhattak az összes egyház, halálon túli életről szóló tanai, mint filozofikus spekulációkon, amik nem különösen feleltek meg a korai és antik történelem emberei tudati állapotának. Megfelelőbb bemutatást találunk
Jean Gebser „Eredet és jelen" című művében. Megkülönböztet az absztrakt gondolkodás és az integrált tudat előtt egy archaikus, egy mágikus és egy mitikus tudati lépcsőt. Más kérdés, hogy szükségszerűek-e a törések ezen lépcsők között; amit mindenesetre ma már megpróbálhatunk megválaszolni. R. Steiner is hangsúlyozza a régebbi tudatformák összehasonlíthatatlanságát. A ma felnövekedő egyének különböző korcsoportjaiban csupán erre vonatkozó vádaskodásokat találunk.Az antik beavatási szertartásokkal való összevetés egyébként nem mondja meg, hogy Lázár feltámasztása az összes jelenlevő között külsőleg egyezetett rituális tevékenység volt-e, mint Egyiptomban.
Jézus sokszor megszabadította cselekvéseit a kor kultikus előírásaitól, időbeli, például sabbat; térbeli, például templom; avagy szituációs vonatkozásban. E szabadság alapján néha mégis pozitívan használta ezeket a körülményeket, például peszach-ünnep, templom … Ebben ma is példaképünk lehet bizonyos trendek kezelésében. például az asztrológiai szempontok elfogadásában, az „erő-helyekben”, szokásokban. (Lásd Marko Pogacnik könyveit: „A föld gyógyításának útjai", „Föld-rendszerek és Krisztus ereje", …)Lázár feltámasztásával összefüggésben Jézus és képződő környezete egészében erősebben válik láthatóvá kifelé. Ebben Jézus kiterjesztett tudata tükröződik, ami átfogja a tanítványok körét is, és ilyen módon a nagyobb szociális környezetet is megtermékenyíti. A tudat ezzel rokon kiterjesztődését a ma embere is megtapasztalhatja Jézus követésében, ha csoportos aktivitásai kifelé is sugárzódnak.
Most a passió útja következik. A főpap szavaiban kapcsolatot teremt a nép sorsa és a között, ami Jézussal történni fog
(Jn 11). Prófétai meglátásában helyesen érti meg, hogy Krisztus mindenkiért fog meghalni. Azonban hibásan interpretálja, hogy Jézus kárt okozna a népnek, ha életben maradna. Ez olyan tudatot igényel, ami a gondolkodáson túlmenően egyszerre képes felfogni folyamatokat és összefüggéseket, ezt a képességet először meg kell szerezni. Ez nem azonos az ösztönösen felmerülő képekkel. A legmélyebb okok is felfedhetők, feloldhatók és megteremthetők. Semmilyen negatív vagy más gondolat sem rakódhat le féltudatosan, nem állhatnak össze többé mélyre, a testi rétegekbe is ható probléma struktúrákká. Ez a problematika lassanként visszamenőlegesen is megoldódik, ha az ember ezeknek a törvényeknek is utána néz. Szabaddá válik az út egy szabad, teremtő jövőbe.Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot János evangéliumából, Jn 11: Lázár feltámasztása
Alexandriai Kelemen egyházatyának még birtokában volt „Márk evangéliumának" kibővített, titkos kiadása. Az Ő szavai szerint ez „egy lelki evangélium azok használatára, akik a teljessé válásban álltak”, az Ő „felismerési fejlődésüket” szolgálta. Ebben szerepeltek Márk és Péter feljegyzéseiből azok a részek, amik Lázár feltámasztásával foglalkoztak, míg az általános használatra szánt evangéliumokból ezt kihagyták. Csak János és tanítványai vették fel ezeket az eseményeket nyíltan az evangéliumba. Kelemen „mystagogának" illetve „hierophantusnak" nevezte Jézust, vagyis olyannak, aki – a régi „misztérium-kultúrák" ellenében – az úja misztériumokba (a hit titkaiba) vezetett illetve avatott be. (V.ö. prof. Morton Smith, „A titkos evangélium…"; amely azonban kétes következtetésekhez is vezetett.).
Kérdés:
Képes vagyok-e sejteni, hogy Isten az életet és a halált, valamint a nappali
tudatosságot és az alvást is segít áthidalni?
Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez
Az 1b részről: Fejezetek az evangéliumi lépésekről: (16.-25.: „Lábmosás"..., Keresztrefeszítés, feltámadás..., pünkösdi esemény)
ő részről: János Jelenésekről írott könyve (12 fejezet) és a zárófejezete-mail: * kérjük lehetőleg németül vagy angolul írjon. Egyéb esetben írjon rövid mondatokban, és nevezze meg a nyelvet, amin írt.
őoldalra
|
A többi Internet oldalt itt találja: http://www.Christuswege.net (németül) és http://www.ways-of-christ.net (angolul). További nyelvek: Homepage A német és az angol Internet-szöveget folyamatosan frissítjük, vezetünk egy „módosítások" oldalt, és további külön oldalakat. Megengedett az Internet oldalak kinyomtatása és változatlan tartalmú továbbadása. A további nyelvekre történt fordításokat nem mindig tudtuk ellenőrizni. A közölt rövid bibliai
idézetek és megjegyzések – a Károli-Biblia alapján – kiegészítések
a Ehhez a Bibliát vagy egy Újszövetséget ajánljuk. |