Krisztusutak

 A honlaphoz: további ajánlatok, és más nyelveken.

A lábmosás előtt valamivel, a Krisztussal kapcsolatban állók „bárányként” szólíttatnak meg – Jn 10,11-18 – ahogy más helyeken magát Krisztust is „báránynak" hívja. Itt a tanítványok meglevő vagy ismét megdolgozott nyitottságát hangsúlyozza – különösen, ami Krisztusra vonatkozik – úgy, mint az Isten és Krisztus közötti ugyanilyen kapcsolatot. Bár már nagyon beérett lehet, ezen a síkon az ember ismét tiszta lappal indulhat, mint egy gyermek. A tényleges előrelépés – még ha mindig újra büszkén fel is kell dolgozni – inkább a szerénység felé vezet; növekszik annak belátása, hogy minden embernek szerepe van, még ha oly kicsi is, Istennel szemben. Itt beszélhetünk „alázatról” is; de egy szabad és lelki értelemben, nem a földi hatalmasságok előtti csúszómászó viselkedés értelmében, ezt a félreértést sokszor megtapasztalhattuk. Nem véletlenül mondja Krisztus ugyanebben a fejezetben „Én vagyok a kapu”. Aki lényét illetve szívét kinyitja Krisztus előtt, az előtt Ő is tárt kapuként nyitott, ez a kapu Istenhez vezet, mint minden további előfeltétele.

A lábmosást a Biblia szövegében – Jn 13,1-20 - mint tisztálkodást írják le. Ugyan az ilyen „ezoterikus" helyeket később alig értették meg, legalább cenzúrázatlanul a szövegben hagyták. Az érintett „teljesen tiszta”, tehát nem a lábról van szó, hanem annak szimbolikus jelentéséről az egész emberben. Különböző kultúrákban volt elterjed az ilyennek megfelelő gondolat: Ugyanezeket a funkciókat megtaláljuk az emberi szervezetben, vagyis a mikro- és mezokozmoszban, illetve a külső természetben, vagyis a makrokozmoszban. A láb a földi dolgokhoz kapcsolódik, mozgása az akaratot követi. Az, hogy az ember külsőleg az egyik vagy másik úton „megy”, akaratlagos döntést igényel. Az akarat és ellentmondásos jelenségeinek megtisztítása jelenti a lábmosás tartalmát. V.ö. ahogy Jézus a Mt 25,31-től a jócselekedetnek magasabb értéket ad, mint a keresztény szóbeli vallomások.

Mindenesetre ez a cselekedet, mint az összes ezt követő esemény, nem csak az évekkel előbb adott, megtisztulásra ösztönző, impulzusok megismétlését jelenti, az ember különféle lét-tartományaiban. Mindez annak az előjele, hogy Jézus belsőleg tudja, „eljött az ideje”, és a tanítványok elég érettek kell legyenek ahhoz, hogy „azt a bizonyost” széles körben, egyedül tovább vigyék. Már nem csak személyes kvalitásaik, itt jóakaratuk, a cél, belső énjüket áttekintve, mint eddig a pontig. Immár ez a magasabb, nem-egoista én – a „személlyel" egyesítve, lehet egyre nagyobb mértékben egy azzal a „Krisztussal, aki bennünk testet öltött"; akár egy „ének énje". Egyre kevésbé van szó személyes sorsról.

A lábmosásnál eddig alig tűnt fel, hogy az adott hely – például Jn 12 – belső összefüggésben áll, ahol a betániai Mária szimbolikusan bebalzsamozza Jézust, és lábait a hajával szárítja meg. Egyszerűen az embert jeleníti meg itt, vagy Isten női aspektusát, mint Mária, Jézus anyja és magdalai Mária – aki valószínűleg nem azonos a betániai Máriával – akikről ezt más helyek alapján valószínűsíthetjük? Miért előz meg ez a közismert lábmosást? A – meglehetősen ellentmondásos – feminista tapasztalat-teológia számára még biztos akadnak felderítetlen, vagy csak részben felderített kincsek. Az „utolsó kenet" például a Katolikus egyházban, ez esemény visszacsengéseként is felfogható.

Megjegyzésre érdemes a továbbiakban, hogy a lábmosás nem egyszeri esemény Jézus részéről, hanem arra bíztatja a tanítványokat, hogy kölcsönösen mossák meg egymás lábát, (hasonlóképp az úrvacsorához, amit – mindenek előtt – az alakuló közösségek kezébe helyezett, az egyetemes papság értelmében). A lábmosáskor kifinomított akarat illetve élet-akarat a saját lényen túl a környezetre is kiterjesztődik, először is arra, aki az érintett lábát mossa, azután a továbbiak iránti felelősségre és az összes tanítványra.

A lábmosás a mások szolgálataként is értelmezhető. Csak ezzel a lábmosással „válunk részévé”, ahogy Jézus fogalmaz. Ez sok szempontból aláhúzza e lépés távolba mutató jelentőségét. Különösen is érinti azt a területet, amit a fiatalok így neveznek: Ő „velem jár”. Itt mindenesetre nem arról van szó, hogy „van egy kapcsolatunk", hanem „egy (eleven) kapcsolatban élünk". A lábmosás csak „előre vezető lépésként” értelmezhető. Kevésbé lényeges egy ilyen cselekedet külső megjelenése. Az alkimista gyakorlat értelmében, akik a külső cselekedeteket az ember belső tartásában és folyamataiban nézeti segítségként használják, egy ilyen cselekedetnek van értelme; de csak a hozzá tartozó belső tartással együtt. Egy cselekvő pap elképzelhető helyes beállítódása sem lenne elég, az érintett szükségletére, mert erről van itt szó. Ez vonatkozik az úrvacsorára is – aminek különböző aspektusain a teológusok vitatkoznak; bizonyos módon még igazuk is lehet, bár az érintett saját, tudatos átalakulásának ezt az aspektusát, amiről itt, ha alaposan megnézzük, szó van, sem a Katolikus, sem az Evangélikus egyház nem méltatta kellő figyelemre.

Kérdés:
Szeretném-e Isten arra kérni* - ha ez még nem történt volna meg -, hogy jó akaratom szembenállóimmal való kapcsolataimban szerves részemmé váljon - még akkor is, ha ez nehezemre esik?
*Később - kérés (imádkozás) helyett - hinni ill. meggyőződéssel bírni. Még később Isten tetteit (kegyelmét) tapasztalni.

E helyen meg kell jegyezzük, hogy nem volt a teljes valóság, Jézus megkorbácsolását egy bizonyos „beavatási fokozatnak" feltüntetni, vagyis a ma emberének a nagyobb teljesség felé vezető úton tett kibontakozási lépésnek. A tulajdonképpeni lépést Jézus már a betániai megkenetést követő utolsó vacsora alkalmával életbe léptette (Mt 26,26-29). Ez a vacsora jobb szimbóluma annak, amit Jézus a szenvedő emberiségnek adott. A kenyér elsősorban Jézus Krisztus anyagát (illetve lelkét) jeleníti meg, vagyis „a szót". A bor Krisztus isteni lelkét jeleníti meg, ami a szót élővé teszi, az altruista hatáshoz. A Katolikus egyház a hangsúlyt a kenyér és bor anyagának, Krisztus testévé és vérévé való átváltozására helyezi; az Evangélikus egyház a Krisztusra való emlékezés ünnepét hangsúlyozza. Mindkettőnek megvan az igazsága – már az egyszerű „keresztvíznél” is kimutatták tudományos vizsgálatok a vízmolekulák szögének megváltozását. A tulajdonképpeni fontos pont azonban a résztvevők megváltozása lenne, amennyiben koncentráltan ráhangolódnak arra, hogy az változtassa meg őket, ami Krisztus átváltoztatott és átváltoztató „testéből és véréből” kisugárzik. Ehhez a kenyér és a bor szemléleti segítségként szolgálnak. Egyesek megpróbáltak tisztán lelkileg, kenyér és bor nélkül, ráhangolódni arra, ami Krisztus átváltoztatott és átváltoztató „testéből és véréből” kisugárzik – és érezték hatását. Ámde ez legalábbis nehezebb. Ha valaki áldott étkezést szeretne, az egyházi „szentségre" való igény nélkül, azt inkább „agapé étkezésnek" – „szeretetvendégségnek" nevezhetnénk.
A megkorbácsolást, az előttük zajló történéseket nem értő hatalmasságok, egyfajta karikaturisztikus válaszaként érthetjük, így nem kell annyira a megélés központjába állítani. Ez vonatkozik az ezt követő töviskoronázásra is. A régi keresztény ezoterika, időnként egyoldalú szenvedés-hangsúlyozása úgy viszonylik az újabb felismerésekhez, mint Keresztelő János régebbi megjelenítési módja Jézus és tanítványainak tanításához. Az ember szabadon választhat, hogy ezen utak melyikét akarja első sorban követni.

Teológusok azt is fejtegették, hogy a vacsora a zsidó Pessach étkezés sajátos formáját jelenti-e, vagy Jézus önmagát "áldozati bárányként" ajánlva a régi ünnepséget változtatja-e át. Isten Jézus általi új kapcsolata az emberekkel (Újszövetség) (Luk.22,20) a 2. Mózes 24,8; Jer.31,31-33-hoz tartózóként tekintendő; Jes.53,12. A kenyérben inkább Jézus személyét látták, miközben a vérben a teljességgel gyógyító odaadást. Mások a hagyomány eredetét (un. beiktató szavak) vonják kétségbe, bár ez a legkorábbi írásokhoz tartozása miatt nem éppen logikus.

Kérdés:
Szeretném-e - ha ez még nem tartozna tapasztalataim közé - ha Isten képessé tenne szeretetteljes együttműködésre másokkal* - akkor is, ha ehhez szellemi átalakulásra lenne szükségem?

Amíg az arany korona a külső hatalom szimbóluma lett volna – nem feltétlenül negatív értelemben – addig Krisztus töviskoronája egyfajta Mesterséget szimbolizál, ami a világban nem érvényes. Eközben a tövisek a fejébe mélyedtek. Itt se csak a fájdalmat kell keresni, hanem a minden gondolati csüggedést legyőző erőt, amiből Krisztus egy kis jelet mutat. Abban a pillanatban vagyunk, amikor végleg eldöntötte, hogy „kiissza a keserű poharat”. A korbácsolással és a töviskoronázással valami olyat nyomatékosít, ami a lábmosás folytatása; az érzékelés és a felismerés is inkább „megszenteltnek” tűnik – minden ellenállás ellenére.

Ahogy a „korbácsolásnál", úgy a „töviskoronázásnál" is egy reakcióról van szó, annak lenyomatáról, ami ezt megelőzően már tulajdonképpen megtörtént. Az a tulajdonképpeni pont, ahol a pozitív felől, önmaga fölé nőni kívánó lelki nyitás kifejeződik, Jézus „búcsúbeszédeiben" van, például Jn 13,31 – 16,40, és a Pilátussal való találkozásban, például Jn 19,5*. (*"Íme az Ember" ami a meditációban Jézusnak, mint a megváltott ember ősképének a megsejtése lehet.) Nem csak a lábmosás és a vacsora, mint olyan, hanem Jézus szavai is cselekedetek voltak.

Jézus megfeszítésének és halálának látásmódjai még különbözőbbek, mint pályafutásának más állomásaié; ennek egyrészt az ezeknek az egyházak által tulajdonított jelentősége az oka, másrészt az, hogy a magyarázók mindent az aktuális világszemléletükbe igyekeznek besorolni. Például Jn 19,12-37.

A korai kereszténység mellett megjelent gnosztikus irányzatok szándéka is a Krisztussal való foglalkozás volt. Ógörög hátterük előtt azonban nem tudták elképzelni, hogy egy ilyen hatalmas fénylényt asszony szüljön, és meghaljon. Így hát angyal módjára, vagy ahogy később bizonyos keleti mesterek tartották, egy látszólagos testben kellett láthatóvá válnia, ami szintén nem volt halandó, hanem egyszerűen feloldódott. Mivel tanításukban örök rossznak tartották a földi világot és anyagot, távolról sem volt számukra elfogadható, hogy egy ilyen Lény a földi élet összes állomását végigjárja, vagy akár csak fényével beléje hatoljon. A „gnosztikus” fogalmat itt megkülönböztetőleg használjuk az apostoli gnózistól, amely megkülönbözetést még a szektakritikus F. W. Haack is elfogadott. Az ilyen tanok között azonban a legkülönfélébb átmenetek voltak, például elismert az „igazság Evangéliuma", amit Krisztus keresztjére szegeltek.

Az ilyen kutatások azonban gerjeszthetik a meditatív vizsgálatokat. Ezek során kiderül, hogy olyasmivel van dolgunk, ami sehogy sem illik bele az Életről és Halálról alkotott, közismert sémáinkba. V.ö. Grönbold „Jézus Indiában – egy legenda vége" (német nyelven). (...).

Amint már korábban megállapítottuk, a misztikusok bizonytékai gyakorta több segítséget nyújtanak közelebb kerülni a korábbi eseményeknek, a jelen embere fejlődésének szempontjából fontos jelentőségéhez és ezzel a karakterükhöz is. Minél több, ilyen irányú tapasztalattal rendelkezik valaki, annál többet ért meg. A keresztény misztikusok és stigmatizáltak - Krisztus sebeinek hordozói – egymástól független megtapasztalásai részben rokonok; Jézus megélésén túl néhány, a Bibliából nem ismert részletet is tartalmaznak, ebben is hasonlatosak, Assisi Ferenctől, Pio atyáig és konnersreuthi Terézig. Abban mind megegyeznek, hogy Krisztus keresztrefeszítése és halála valóságosan és mélyen beleivódott ebbe a világba, és ezen elképzelhetetlen szenvedéssel való tudatos, vagy nem is remélt kapcsolat, hihetetlen, nem visszahúzó, hanem előrevivő erő megtapasztalását jelenti. A keresztrefeszítés egzisztenciális, egész lényünket megérintő karaktere az ilyen rendkívüli emberek életéhez nyilván közelebb áll, mint egy tisztán intellektuálisan működő megközelítés. A halál és élet témájánál többről van szó, mint egyes létezési síkokról, amik itt együtt fordulnak elő, beleértve az elvek és a sors létrehozásának „kazuális” síkját. A nem kifejezetten misztikus istenkapcsolatú emberek is a valósághoz kapcsoló meditatív hídként használhatják az eseményeket, még ha ez tökéletlen is. A Vele megfeszített latorhoz intézett szavaival, mi szerint hamarosan Vele lesz a „paradicsomban", Krisztus jelzi, hogy útjának gyors követése is lehetséges.

Az emberi létezés e legmélyebb folyamataiba való tudatos behatolás, ami nyomottsághoz, szenvedéshez és degenerációhoz kapcsolódik, valamilyen mértékben reális jelenkori lehetőségnek mutatkozik. Habár e lehetőség nincsen évszakhoz vagy földrajzi helyhez kötve, úgy tűnik, a Húsvét megkönnyíti megélését. Ez olyan, mintha az elmúlás és megújulás régi, évszakosan és tradicionálisan meghatározott ritmusát Krisztus egy további „oktávval" feljebb transzponálná.

A tiszta legyőzési erő mellett egy univerzális tudat is megjelenik a keresztrefeszítésben és az azt megelőző eseményekben, ami a kereszten elhangzó mondatban csúcsosodik ki „Elvégeztetett”. Az ennek kapcsán érzékelhető, univerzálisan segítő „áldozatos szeretet" még a régies, szinte jogászinak hangzó formulával „az ember megváltása Jézus áldozata által" sincsen kellően kifejezve. Ez ma egy kísérletnek tűnhet, az értelem és a tudat számára is követhetőbbé tenni; eredetileg inkább az akkori izraeliták gondolatvilágához való igazodás lehetett, ahol megpróbálták az istenséget kegyességre hangolni a rituális (állat, stb.) áldozataikkal. Lásd lejjebb.

A misztikus tapasztalatokra vonatkozóan azok a teológiák sem adnak kielégítő magyarázatot, amik arra helyezik súlypontjukat, hogy Jézus haláláig kitartott alapelvei mellett; hasonlóképp nem tudják megmagyarázni a fizikai kísérőjelenségeket, mint a stigmák, táplálkozás nélküliség, stb.; v.ö. például Thurston „A misztika testi kísérőjelenségei”, és Höcht „Szent Ferenctől Pio atyáis és Therese Neumannig”, valamint a következő fejezet.

Ruppert Sheldrake, a biológus, aki a teljességes gondolatai miatt, egyebek mellett az új spirituális mozgalmakban vált ismertté, kifejlesztette teóriáját a „morfogenetikus mezőről”. E szerint ha egy szigeten élő majomközösség elsajátított egy képességet, akkor az ugyanezen fajhoz tartozó, távoli szigeten élő majmok, külső kapcsolat nélkül is hamarosan kifejlesztik ugyanezt a képességet. Adott kell legyen egy véletlenek fölötti erőtér, ami a fajhoz tartozó állatokat egymással összekapcsolja. Amikor a szerzőt, Rupert Sheldraket megkérdezték, hogy el tudja-e képzelni, Jézus fejlődése a Keresztig, illetve a feltámadásig, egy ilyen erőtéren át az egész emberiségre kisugározhatott, csodálkozó belegondolás után válaszolt „Igen, bár ehhez nem a morfogenetikus mezőt, hanem egy spirituális erőteret feltételeznék”.

A keresztrefeszítés kapcsán is felmerülnek vádaskodások – de semmiképp sem azonosságok – a régi beavatási szertartásokra vonatkozóan. A kereszt illetve a fa, amire az ember felakasztották, megtalálható egyebek mellett északon is – például Odin mítoszában, aki kilenc napik lógott a fán, ami során magasabb tapasztalásokat szerzett. A sír, mint beavatási hely motívuma széles körben elterjedt a megalitikus időszakban, a Kelták korában és különösen jellemzően az egyiptomi piramiskultúrában. A piramisokat, mindegy, hogy tényleg temetkezési helyek voltak-e – ami nem bizonyított, hiszen egy név felirata nem mond sokat – vagy sem, ugyanúgy kultikus célra használták, mint a kelta sírdombokat. Ebbe e helyütt nem megyünk bele mélyebben, minthogy már mai is sok tényt kéne figyelmen kívül hagyni ennek tagadásához. R. Steinernek feltűnt, hogy Krisztus esetében ismételten összemosódik a két lelki fejlődési áramlat, a kereszté és a sír motívumé.

A keresztrefeszítés megélése, illetve a „lélek éjféléé", a „misztikus halálé", egy átmenet, amikor az ember mindattól elhagyatik, amiben megkapaszkodhatna, az, amit minden keresztény misztikus megérzett valamilyen formában, bizonyos rokonságban áll a jóga csúcsélményével, a „nirvikalpa samadhival" illetve a „nirvána" ürességének megtapasztalásával. A keresztény misztika azonban azt a tapasztalatot közvetítette, hogy e tanokban illetve tanok mögött csak van „valami", mégpedig Krisztus illetve az Isten. Aurobindo megmutatta, hogy a lehetőség van az indiai útról indulva e nirvánán túllépni, mögéhatolni. A keresztény úton azonban az vallásos út első pillanataitól kezdve jelen van valami e mindenen túl elterülő gazdagságból, mivel Krisztus lénye, mely áthatolt a földön, hidat képez.

Nehéz egyensúlyozási mutatványnak látszik, amikor valaki, mint Aurobindo olyan erőkkel konfrontálódik, amik közeli összefüggésben állnak Krisztus fejlődésével, de hiányzik a szükséges háttér. Semmiképp sem tekinthető azonban lehetetlennek; gondolunk csak a szikh fiúra, Sadhu Sundar Singhre, aki semmit sem tudott a kereszténységről, de intenzív belső vágya Isten után egyszercsak Krisztus-élményhez segítette, amit később könyvben meg is írt. Hindu tantra-gyakorlatokat folytató embereknél is előfordult, váratlanul Krisztus-víziójuk támadt, holott inkább indiai istenségek felbukkanásával számoltak. „A Lélek ott fúj, ahol akar."

A kereszténységre, mint vallási közösségre épített teológia számára nehezen feldolgozható, annál érdekesebb viszont más kultúrkörök számára R. Steinernek az a tétele, hogy Jézusban egy naplényt lát, ami a kereszténység előtti idők magasabb bölcsei körében ismert volt; lásd ebben a szövegrészben a „Kezdetben vala az Ige" fejezetet, és a 3. részben „Az Ótestamentum és a kereszténység előtti egyházak” fejezetet.

Később, 2000 évvel ezelőtt Krisztus megtestesült a földön, mint a világ fejlődésének fordulópontja, mintha az emberiséget magára venné, ismételten életébe olvasztaná. A régi kultuszok részben degenerálódtak, ahogy később a kereszténység is felületessé vált, azért egy ilyen irányú kutatásnak ennek ellenére lenne jelentősége. Krisztus olyan valakinek mutatkozna, ami nem illik bele az időnként ráhúzott képbe, egy különálló vallási közösség hatalmi garanciájának szerepébe. Olyan lény, aki megtestesíti az általános emberi megújultságát, az „új Ádám" a golgotáról.

Teológiailag a keresztrefeszítés és a bűnök bocsánata közötti összefüggésről beszélnek, lásd Jn 1,29. Ami azonban megélhető, az az, hogy ez a „megváltás” a tudatos döntések és „követő cselekmények” lehetőség csíráját igényli, hogy a való életben kifejezésre kerüljön. Ami valóban megélhető, az az, hogy ha a Krisztus által közvetített Isten vezetésére állítjuk be életünket, az organikusabban folyhat, mint ha a beállítódásunk a mechanikusan ható sors- vagy karma-kiegyenlítő törvényekre történik. Krisztus is szól a „forintra és fillérre" történő elszámolásról, de nem állítja, hogy ennek a régi módon, „szemet szemért, fogat fogért” alapon kéne megtörténnie. Az előtérben az ember új feladatai állnak – a lehetőségei közül azok lesznek megvalósítva, amik számára, és környezete számára hasznosak. Többé nem kell a múltat öncélúan vagy fejlődési motívumként feldolgozni. Ma megfigyelhető a „föntről jövő” segítség, az emberek különféle lehetőségeinek összehangolása során.

Míg a téma tanulmányozása során, R. Steiner tanulmánya azt a benyomást kelti, hogy Krisztus csak az emberiség sorsával foglalkozik, az egyes embernek magának kell sorsát feldolgoznia, sok keresztény egyértelmű, bizonyítható tapasztalata szerint Krisztus nagyon individuális segítséget nyújt, az önsors feldolgozásához. Ő vezethet átalakuláshoz, az összes lehetőség százszázalékos kiélése helyett – tekintettel lévén az embert körülvevő emberiségre. Az emberek közötti megbocsátás ereje is valós tapasztalat, ami hozzá tartozik a specifikushoz és tulajdonképpen keresztényhez. Ezáltal megszakadnak az örök körforgások, például az erőszak keltette ellenerőszaké. Ez azonban nem egyedül csak a földi akadályoktól való megszabadulás tana, illetve az azokkal való nem azonosulásé – ennyiben hasonlóság állapítható meg például Buddha tanaival. A mélyebb ráhangolódáskor azonban ez egy erő – ami lehetővé teszi, az akadályok belülről történő feloldását, anélkül, hogy visszahúzódnánk, ami lehetséges volna; hanem egyidejűleg a birtoklás ereje, a „világban maradás” legszélesebb értelmében, „szőlőmunkásként”.

Még ezen a nagyon igényes síkon sem folyik szét az ember, mit egy csepp víz az óceánban. Az ezer részben elillanó személy váratlan maradványai sincsenek kielégítő mértéken leírva, beleértve a pszichikus és mentális részeket, mint például a „keresztrefeszítés" leírása a teozófikus területen, és amint Castaneda hasonlókat ír le a sámánista körökből, a keresztrefeszítés fogalom említése nélkül – mindezek szintén reális élmények.

Mindazon erőfeszítések mellett, amik a keresztrefeszítés történéseit és szimbolikáját manapság spirituális célra aknáznák ki, itt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy itt több dolog jön össze:
- Jézus át kellett menjen az emberi lét összes stádiumán, a megszületéstől a halálig, egy út tartással átalakítva mindent;
- a keresztrefeszítés, ami – a kereszt régebbi, más jelentéseitől függetlenül – egyszerűen akkori, világi ítélet módnak tekinthető, és ez esetben egyértelműen ellenségeinek csalárd, jogellenes és materialisztikus praktikái folytán jött létre. Volt, ahogy volt, és ahogy másként nem lehetett, ezáltal nem indokolható meg semmilyen keresztfetisizmus sem. Ez az akkori megmerevedett, negatívvá vált, tudatlan hatalmak utolsó, fellángoló reakciója volt, tulajdonképpen Jézus átalakító tudatának egyfajta karikatúrája.
Az események végső soron áldásos hatása azonban nem az Ellene elkövetett erőszakos cselekedetekből eredt, hanem a feltámadás összefüggésében keresendő. Ez Isten műve.
- A kereszt, mint szimbólum, belesimul az akkori kontextusba, még ha később az önfeláldozó szeretet általános szimbólumává vált is, amilyen értelemben még ma is hasznosan alkalmazható – a közönyösség, a gyűlölet, stb. ellentéteként.
- A Jézusban lezajló folyamatok, a kor által meghatározott kontextusnál semlegesebb képét adhatnák Jézus kereszten elhangzott szavai, a „Te kezedbe teszem le lelkemet", és a sír, ami a régebbi ábrázolásokkal ellentétben nem képvisel külön „lépcsőt”, hanem összetartozik a keresztrefeszítéssel. Jézus halálának értelme nem magában a halálba rejlik, hanem az emberben levő halálprogram legyőzésében.

Gyakorlatilag az összes vallás abból indul ki, hogy az ember nem csak utódaiban és kulturális utóhatásaiban „él tovább", hanem individuumként, lélekben tovább létezik. A természeti népek őskultuszai sem csak az utódokban történő „továbbélést” tételezik, hanem általában az ősök valós lelki tovább létezéséből indulnak ki, sőt az ősök lehetségesen megélhető jelenlétéből, az utódok kultikus és világi életében. A lelki lényként történő további létezés szabályát még ott is elismerik, ahol olyan elképzelések születtek, hogy az ember más létformákat is ölthetne, válhatna akár kővé vagy mássá. Az újabb magas vallások is hangsúlyozzák a további létezést; ezek ezt még egyértelműbben a fizikainál magasabb létsíkon látják; részben szólnak a létsíkok közötti kapcsolatok lehetőségéről, de ezek problémáiról is. A magasabb szférákba való tudatos felemelkedéshez gyakorta kifinomult ceremóniákat fejlesztettek ki, v.ö, például a „Tibeti halottkönyvvel", amivel például C. G. Jung is foglalkozott. Az olyan kérdésekhez, mint például a reinkarnáció, nagyon eltérő tapasztalatokról és elképzelésekről számoltak be.
A keresztények abban megegyeznek más vallásokkal, hogy a van a halál után folytatás. A részleteken azonban már a korai kereszténység során eltérő felfogások alakultak ki; például a lélek, fogantatást megelőző „előzetes létezése” kérdésében, illetve a reinkarnációról… . Vannak olyan teológusok, akik már maguk sem hisznek a halál utáni további létezésben illetve a Krisztus által lehetővé tett „örök életben”*; ők egy olyan természettudományos kutatási szinthez alkalmazkodtak, ami lényegében a XIX. századból származik és már régen túlhaladott.
A gyakorlati tapasztalatokhoz inkább az ember állandó kérdése vezet: „mi rejlik mögötte (a külső világ felszíne mögött)?”
*A keresztény értelemben vett örök élet, mint ígéret az „igazak" számára (például Mt. 25.46) illetve Krisztus követői (például Lk. 18.29-30), és a Benne hívők számára (például Jn. 3) nem kizárólag „jelenkori" értelemmel bír. Abból következően, ami bennünk Krisztus által „a mennyekhez” vált hasonlatossá, életünk megváltozik a „jövő világban” is, amit az ilyen bibliai helyek szintén megemlítenek.

Azt a továbbvezető kérdést is feltehetnénk, hogy az ember lénye a halálkor, miképp kezeli az élete során, a különféle létezési síkjain, beleértve a fizikai testet is, összegyűjtött képességeket, tapasztalatokat és szubsztanciákat; és milyenek ebben a vonatkozásban a különbségek. Az irodalomban ehhez a kérdéskörhöz is találunk beszámolókat, például Roesemüller lelkésztől. A beszámolók szerint az összes lényrészből „magunkkal viszünk” valami lényegeset; az említett folyamat alapján előnyben kell részesítsük a földbe temetést a hamvasztással szemben. Említés került egy sírban véletlenül megfigyelt, váratlan anyag-feloszlásról is.

Ezeken túlmenően gondolnunk kell még az apokrif írásokra is, azokra a korakeresztény művekre, amiket az egyházak nem tekintenek „eretneknek”, de százszázalékosan korrektnek sem, így nem vették fel a Bibliába. Az u.n. „Nikodémus evangéliuma" egy része, Jézus halál utáni „pokolrajutását" vázolja, és a – vélhetőleg emocionális – hatását az ott tisztuló lelkekre. A továbbiakban leírja találkozását a – vélhetőleg felsőbb, lelki értelemben vett – paradicsomban élő lényekkel, például az Ótestamentumból. Az ilyen elképzeléseket közelállónak érezhetjük, azonban mutathatnak valós víziókat is, amik részben közvetlenek, részben szimbolikusak lehetnek.

Képként szemlélve Krisztus útjának azt a szakaszát, amit a sírban tölt Jézus – már életében Lélektől átszőtt – holtteste, egyrészről egy utolsó átalakulást láthatunk, másrészről a testi tudatától megszabadított lelki lény megfelelő történéseit. Itt jelenik meg az ismét teljességes „új Ádám" létrejötte. Szimbólumgyanús, hogy a megfelelő hagyomány szerint „Ádám és Éva” azon a környéken, a Golgotánál (a „koponyák hegyén”) lett eltemetve.

Nincs még kimerítve a Jn 20,11-18 beszámolójának jelentése sem, ami szerint magdalai Mária, akit Mária Magdolnának is hívnak, és aki először pillantja meg az üres sírt, Krisztust egy közbülső állapotban* ismeri fel. Lelki értelemben itt Éva szerepét szimbolizálja. - *„Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz" Ez eltérés a későbbi, feltámadás utáni megjelenéséhez képest, amikor például Tamásnak kifejezetten megengedi az érintést. A halott test a lélek által, újszerű módon élettel megtöltöttnek tűnt. A hagyományok azonban tisztán látható módon, semmilyen alapot sem adnak azoknak a spekulációknak, amik szerint Jézus egy meggyógyított sebesült lett volna. Kinézete erősen megváltozott, Mária Magdolna reakciói azonban semmiképp sem utalnak arra, hogy ez a változás a sok, feltűnő sebnek és forradásnak lenne tulajdonítható. A Nikodémus által használt mindkét növényi anyag, ilyen összetételben, egyértelműen a halottak bebalzsamozására alkalmas és arra volt használatos. Ami itt történt az nem illik bele hagyományos értelemben a halálról és életről kialakult képbe; de a korábban már ismert, élet és halál közötti határtapasztalatokról alkotott képbe sem. Ennek a jövőre nézve is van jelentősége, v.ö. „János Jelenésekről írott könyvével”.

Az üres sír és Krisztus feltámadása sok ember tudata számára a maximális kihívást jelenti – például Jn 20,11 – Jn 21. Tapasztalati hátterük, hogy az embereknek meg kell halniuk, és érthető törekvésük a megmagyarázhatatlan dolgok kiszorítására, valamint az idejétmúlt – de az iskolákban még ma is oktatott – egyoldalúan materialista gondolkodásmód az életről, az elsődleges okai ennek.

Azonban éppen a részben materialistán gondolkodó történet-kritikusok soraiból hallatszanak olyan hangok, miszerint a feltámadási beszámolók az őskereszténység legjobban tanúsított beszámolói, alaposabban, mint Jézus életének összes többi eseménye. A beszámolók arról szólnak, hogy Krisztus különböző helyeken megjelent, de nem azonnal felismerhető alakban, új tulajdonságokkal felruházva, de ezek ellenére volt szeme minden érzékelhető lény számára.

Ebből tulajdonképpen a bibliai megjelenítéssel való szembehelyezkedésünknek kéne következnie, ami feltételezi Jézus – már életében Lélektől átszőtt – holttestének, és / vagy halál utáni „testének” valós átalakulási folyamatait (elvégre a „kísértetek” is általában láthatatlanok). Az emberi fejlődés következtében szétesett tudati állapotok elveszíthetik megosztottságukat: „szétválasztás” a szószerinti jelentése a „bűnnek”. A megosztás az ember, Istentől, a teremtőjétől, való elválasztását is jelentette. Ilyen módon lehetővé vált az „alsó”, vagyis a testi, ismételt felvétele Krisztus többi létezési síkjába. V.ö. az előző fejezettel: „a sír üres volt”.

E helyen meg kell jegyezzük, hogy a „feltámadott test", mint a lényhez valósan hozzátartozó, nem azonosítható minden további nélkül az ezoterikus irodalom látszólagos testével (mayavirupa), amivel állítólag bizonyos mesterek, mint egy kabáttal, láthatóvá tudják tenni magukat. Az mindenesetre közös, hogy itt a lélek uralma mutatkozik meg, a test fölött.
Az egyesek által időnként homályosan megfogalmazott tanok a „fénylényről” is ebben az összefüggésben szemlélhetők. Itt egyebek mellett arról van szó, mi történik, ha a magasabb létezési síkok visszatükröződnek a fizikai testben. Ez egy hidat alkot, amin az ember, testének levétele nélkül, a fizikai fölötti realitásba kerülhet, héberül ezt „merkabah"-nak nevezik. Az ilyen tanos sok alapját prof. J. J. Hurtak / USA rakta le: „Az enoch kulcsa" és „A szinoptikus evangéliumok". Az egység központja; Schweibenalb, CH-3855 Brienz. Egy szervezetileg nem megfogható mozgalmat fejlesztett ki, ami „fényadással" ezt az átmeneti időszakot, a legkülönfélébb módon, spirituális erőkkel segíteni szándékozik. Túl nagy a kísértés azt gondolni, hogy az egyik vagy másik új gyakorlat-technika egymagában meghozná végre a vágyott eredményt – a „felemelkedést". A valóságban a lelki fejlődéshez mindig teljességes fejlődésre van szükség, vagyis például a jellem érésére. Lásd a következő fejezetet is.

A különböző vallásokban kifejeződő elképzelések a reinkarnációról, vagyis a lélek újra megtestesüléséről egy másik testben, alacsonyabb, kevésbé teljes „oktávjai” lehetnek az új feltámadási történésnek, semmiképp sem azonosak vele. A lélek, megtermékenyítés előtti létéről, és az újra megtestesülésről szóló tanok még a korai kereszténység idején is széles körben, Ruffinus szerint általánosan, elterjedtek voltak. Érdekes azonban, hogy a későbbiekben ezekre semmilyen súlyt sem fektettek. Ezt nem csak az a körülmény okozta, hogy az emberek egy ideig inkább a földi életükre koncentráltak – ahogy R. Steiner írta – még csak az sem, hogy hataloméhes pápák törekedtek az embereket egyetlen életük korlátozottságától függésben tartani, amint azt ás spirituális szerzők vélik. Ehhez még további bizonyító erejű jelenségeket találhatunk. A legfontosabb a feltámadás motívum belegyökerezése az emberbe. Még ha ez a gyakorlatban a jövő zenéjének tűnhetett is, ezáltal a reinkarnáció olyanná vált, mint egy Krisztus által meghaladott folyamat. A feltámadott Krisztusnak nem kellett ismét megtestesülnie ahhoz, hogy megjelenhessen az emberek előtt. Sok – nem az összes – keresztény csoport, reinkarnációs tanokra vonatkozó kritikáján felismerhetők a merev, „lélek-mechanikus” elképzelések a sors, halál és reinkarnáció törvényeiről, legalábbis ha azokat öncélúnak tekintjük, ami nem felel meg a Krisztus általnyújtott életmintának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sohasem létezett reinkarnáció, vagy nem is létezhetne. Nem lehet letagadni az összes korábbi vagy mai u.n. „reinkarnációs élményt" – még ha ezek mindegyike nem is nyugszik tényleges reinkarnáción, hanem gyakorta bizonyos más faktorokon. Csak éppen a keresztény körökben, he felmerülnek, különleges esetként merülnek fel, mint Keresztelő János esetében. Ahelyett, hogy átvette volna az Elia funkcióját – ahogy általában értelmezik - Jézus egyszerűen azt mondta „ez Ő”. Ez azonban a különleges feladattal ismét leküldött lény szerepe lenne, az emberek segítésében, és nem a születések kényszerű körforgásában fogva tartotté. A keresztény misztikában, ott is, ahol a reinkarnációt tényként elfogadják (például Lorber-nél), gyakorta az újabb tanulási utak fontosságát hangsúlyozzák. Ma rettentő sokat lehet egy emberélet alatt tanulni. A normális javulásra / továbbfejlődésre való reinkarnáció, esetleg a környezetre vonatkozó új feladatokkal, a vonatkozó tapasztalatok szerint már nem őrzi régi, automatikus jellegét – már ahol előfordul. Azok a régi elképzelések okozhatták, hogy a reinkarnációs tanok a keresztények szemében különösen is gyanúsakká váltak; ehhez jött, hogy a más eredetű reinkarnációs tanok nem számoltak Istennel és Krisztussal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tárgyilagosan megengedhető volna keresztényként eleve irrelevánsnak tekinteni mindazon jelenségeket, amiket elsősorban más vallások állítanak. Az ember testi-lelki természete mindenütt egyforma, így az összehasonlítások révén mindenki csak tanulhat valamit – anélkül, hogy az egyenlősdi áldozatává válna.

Kifejezett személyiségeknél manapság gyakran állapíthatjuk meg, hogy alig váltak felnőtté és alig hasonlítanak vér szerinti szüleikhez. Időnként olyannak tűnnek, mint akiknek az átlagosnál nagyobb mértékben határozzák meg korábbi kultúrák jelenlegi testüket. Ez azzal függhet össze, hogy lelki létnek nagyobb a jelentősége az öregedéssel kapcsolatban, mint az ősökkel és az örökléssel. R. Steiner összefüggést lát Krisztus hatásával.

E jelenségek ellenére sincs okunk ezekben Krisztus hatásának egyoldalú, lelki hangsúlyozását látni, hanem inkább hosszú távon egy impulzust, ami a területeket finomítja és összhangba hozza. A testnek és a léleknek illenie kell egymáshoz (ami ma nyilván nem található meg mindenütt). Éppen a feltámadáshoz vezető út nem érthető vagy járható kizárólag az ún. "testetlen" szellemi munka révén, hanem a testi is szellemivé és a szellemi is testivé válik - ez csak megfelelő intellektuális előkészítés mellett lehetséges. Hasonlóan: Luk. 24. 36-43.
Ettől az impulzustól ugyanolyan messze áll a népek sokaságának kiirtásának ideológiája egy egységes emberiség érdekében, mint a minden másikat diszkrimináló, uralkodó faj ideológiája. Vannak a részek és van az egész; ami magától értetődőnek hangzik, de mi magától értetődő manapság, mindent tudatosan kell megvalósítani.

Krisztus mottója „lássátok, én mindent újjá teszek". Még ha a személyiség magjára irányul is, ahol az ember „nem zsidó és nem görög…", hanem egyszerűen ember, ezen nem egységes, emberi tudat fölöttit értünk, hanem azt a gondolatot, amit Isten az egyes emberen keresztül gondol, illetve megvalósít. Az ember az egyéniségből új közösségeket teremthet, amik nem a régi családi, törzsi, stb. kapcsolatokból erednek. A lélekből fakadó új kapcsolatok lehetnek azonban „régiek” is, amik a régi, tudattalan kényszerekből, szabadon eldönthető kapcsolatokká lettek.

Az egész emberiségre kiható erőterekre vonatkozó megjegyzéseinkkel összefüggésben, amikről már a megfeszítésről szóló fejezetben írtunk, itt kell átgondolnunk azt, hogy miután Krisztus mindezeken a lépéseken már végighaladt, ezek együttesen és egyidejűleg „jelen” vannak. Még ha Krisztus lépései és azok sorrendje benne is van, egy „keresztrefeszítés-utánélés" valami más, miután a feltámadás impulzusa már átsejlik. Nem magától értetődő, hogy akár a legkomolyabban vett utánélés során be kéne következnie a fizikai halálnak, mielőtt hatna a „feltámadás ereje”. Ezt a misztikus tapasztalatok támasztják alá, a feltámadás erejét mindenek mögött álló, a legegyszerűbb lépésekben is jelenvaló húzóerőként lehet megélni. Más alapokról kiindulva R. Steiner a húsvéti eseményeket ma egységesen hatóknak találta; ehhez kapcsolódtak további látleletek, mint a „vér éterizációja”.
Az is szerepet játszik ma, amit „Krisztus követői” Vele együtt kifejlesztettek.

Ebben az összefüggésben érdekes, hogy új törekvések léptek színre, amik Krisztushoz hasonlóan nem osztják a természetesen és kényszerűen halandó test általános elfogadottságát.

Ide fűzök egy újabb tapasztalatot évszázadunkból: Carl Welkisch, „Isten lelki tüzében". Testileg rendkívül szenzibilis misztikusként érzékelte, víziók által megerősítettnek látta a feladatot, hogy most Isten a testi anyagot is átalakíthatja, és Ő ennek egy eszköze. Gyakran előfordul, hogy a rendkívüli, „föntről kapott” tulajdonságokkal élő emberek, például egyedülinek vélik magukat, míg Isten feladatmegosztása inkább bonyolultabb, ezért Őket könnyen lehet komolytalanként kezelni. Aki azonban járatos a misztikus élmények értékelésében, felismerheti, hogy ezek az élmények, az esetleges szubjektív vonások ellenére, valós jelentőségűek. Ez érvényes Welkisch-re is.

Speciális, új spirituális-therapeutikus csoportok, különösen az USA-ban, az „immortality"-t, a halhatatlanságot prédikálják. Megkísérlik elterápiázni a „halandósági elképzeléseket", amin túlmenően megpróbálják különböző légzéstechnikákkal, mint a rebirthing – a születési trauma feldolgozására – vagy például az egészséges táplálkozással valóban meghosszabbítani az életet, a pozitív kisugárzású életet keresni. Még ha e körökben Krisztus csak mellékes jelenségként kerül is elő, azért vannak ott keresztények is, mint például a mormon Annalee Skarin, aki leírta saját tapasztalatait testének de- és rematerializációjáról, amihez Istenhez fűződő kapcsolata volt az alap.

Azt mindenestre végig kell gondolni, hogy Krisztus szellemében az egész emberiségről lenne szó, nem egy testiségi kultuszról, ami a legmagasabb, elszigetelt értéknek a fizikai életet tekinti. Nála nem a sejtek elszigetelt revitalizálásáról van szó, hanem a test – beleértve a szerveket, sejteket, stb. – és az emberi lélek együttes gyógyításáról. Krisztusnál az élet szabadságáról van szó, nem arról, hogy kényszerűség élni. Mindezzel nem szabad ezeket a törekvéseket általánosítva leértékelni, de meg kell említeni, mint ennek a veszélyes borotvaélen táncolásnak a lehetséges veszélyforrásait.

A magát láthatóvá tevő, teljességesen tevékenykedő Krisztussal megélni a feltámadás erejét, ez tűnik ez ilyen irányú harmonikus fejlődés „fermentumának”. Sokmindent nem tettünk méh magunkévá, amit Ő, mint csírát mutatott meg nekünk. Ezért is célszerű tudatosan Reá támaszkodni.

Így a „feltámadás" nem csak lelki tapasztalássá lesz. Mindent maradandóan megváltoztathat az életünkben, amire egy kevésbé ismert újkinyilatkoztatás-csoport, név szerint a „Betánia fénycentrum", Sigriswil, Svájc, a „Fénykövet" c. folyóiratában a „feltámadási élet" kifejezést használta. A kereszt „szűk kapuja” után a gazdagság következik. Jézus hangsúlyozta, hogy útja csak a cselekvésen keresztül válik érthetővé. Egyedül a „Krisztus követésének" személyes útján tett előrelépések csak töredékesen teszik érthetővé a továbbvezető lépéseket. Ahogy láttuk ez az út nem egyenletes, még csak nem is egyenletesen emelkedő, ami egyetlen csúcspontba torkollna; hanem az érintettben, mint egy átfogó építmény, Isten által vezetett létrehozása jelenik meg, ahol minden új kő az előzőre épül rá. A kövek az ember létének képességei, amik túlélik a külsőleg felépült épületet. Ahogy az ősi ember, a különféle szent iratok tanúsága szerint, teljesként teremtetett, úgy válhat lassanként ismét „teljessé, mint az Égi Atya”, a teljesség nélküli világ szabad játékain, illetve drámáin való áthaladás után, ezt ígéri Krisztus az embernek. Ez nem csak az úton megtett legkisebb lépésekre érvényes, hanem még a feltámadás lépésére is – Ő nem szabott határokat, és legfőképp nem nyilvánította mértéknek a mindenkori emberi képzelőerőt. Ő maga határozott meg új mértékeket, v.ö. az Evangélium „Én vagyok …” mondásaival: „Én vagyok az élet kenyere”, „Én vagyok a világ világossága”, „Én vagyok a kapu”, „Én vagyok a jó pásztor” és „Én vagyok a feltámadás és az élet”, aki hisz „az ha meghal is, örökké él” vagyis nem csak az általános „Utolsó Ítélet” után, amint azt bizonyos keresztény irányzatok tartják; „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves … ti a szőlővessző”, „Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról ". Az emberben Krisztus a tulajdonképpeni ÉN VAGYOK, ami jól megkülönböztethető az egoisztikus, hétköznapi éntől.

A zsidó vallásban is megtalálható a feltámadás vagy felélesztés, de csak az idők végén. A hagyományos keresztény teológiában a feltámadás új lehetőségként jelenik meg a Krisztus iránti hitnek köszönhetően - mindez anélkül, hogy a vacsorán túli megértésén dolgoznának. A modernebb, kritikusabb teológiai meggondolásokon belül már az is előrehaladásnak tekinthető, - az inkább anyagi teológiai iránnyal szemben, amely minden nehezen elképzelhetőt egyszerűen elhanyagol - hogy a feltámadás metaforikaként(átvitt, hasonlatkénti értelemben) ismét felvetésre kerül. (Hans Kessler, "A holtak feltámadása", gyűjtemény). Néhányunknak szüksége lehet ugyan a nehezen felfogható ilyesféle megközelítésére; azoknak azonban nem, akik képesek közvetlenül a belső és külső valóság feltámadásában hinni. Az egyszerű keresztények ezen hite jobban megfelel számos szakág mai kutatási- és felismerési állapotának, melyet felülvizsgálatainkban is átvettünk. Aki mindent csak metaforikusan lát, annál ez inkább - felülvizsgálataink szerint - csak lelki gyarapodásként hat; azon gyógyító hatása, amely ma is képes fizikailag a testre hatni, ezáltal késhet ill. lecsökkenhet.

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot János evangéliumából, Jn 20: A Feltámadott két megjelenése.

Kérdés:
Keresem-e Istennel annak feltárását, hogy a feltámadás ereje ma hogyan gyümölcsözhetne?

Egy utolsó étkezés és beszélgetés után „Kivivé pedig őket Bethániáig; és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy míg áldá őket, tőlök elszakadván, felviteték a mennybe.“ – Lk 24; mk 16. „…az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől... ...ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, Kik szóltak is: ... Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe.” (Csel 1.) A tanítványok láthatólag hangsúlyosan megkülönböztették azt a 40 napot, amikor Krisztus váratlanul megjelent közöttük, azután ismét eltűnt, attól az ezt követő időszaktól, amikor az Ő lelke szerint gyűltek össze, de már a személyes jelenléte nélkül.

Krisztus kijelentette, hogy az Atyához megy. Csak a mennybemenetel után mondták Róla, hogy „ott ül az Atyaisten jobbján", vagyis egy szinten Istennel, túl az emberileg elérhető „túlvilágon". Itt kell nyomatékosítsunk egy pontot, ahol Krisztus univerzálisan uralkodik az Istennel együtt. Az Isten: „Vagyok aki vagyok"; mindenható, és mégis szabadon bocsátó; minden erő és lény élő kiindulópontja; kívül van a téren, mégis mindenütt jelenvaló; örök és minden időben elrejtett valóság. Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus semmivé vált, hanem azt, hogy mindenütt jelen van. Továbbra is megtapasztalható az életben az az áthidalás, amit a Krisztusra való beállítódás jelent ember és Isten között – „Imádkozzatok az Atyához az Én nevemben". Ez független a 2000 évvel ezelőtti eseményekről alkotott elképzelésektől, egy önálló realitás.

A tanítványokat ezentúl magas Apostolként ismerik fel, akik Krisztusért vannak a földön. Bennük, rajtuk keresztül erősebben jelenik meg Krisztus. Nem volna korrekt ezt az állapotot csak külsőleg értékelni, mintha mi sem történt volna, aminthogy már nem volt jelen a Tanító és nekik maguknak kellett az ügyet tovább vinni. HA ebbe belevonjuk a mennybemenetel önálló szerepét is, azt Krisztus hatásának univerzalizálásaként írhatjuk le. Ennek képe egy hologram volna, aminek minden szilánkja tartalmazza a teljes képet. Mellékes megjegyzés: Ezzel az összehasonlítással nem arra a holografikus világszemléletre utalunk, ami szerint az ember amúgyis egyenlő Istennel, nem kell erőfeszítéseket tennie az egyenlőség elérésére – ez azzal a megváltási elképzeléssel rokon, amelyik elfelejti, hogy a megváltás csak csíra, ami egyéni döntéseken és azok következményein keresztül teljesedik ki, ahogy Krisztus is tudatosan döntött mellettünk.

Az ember a saját kapcsolatai mellé megkapja Krisztus kapcsolatait is. Alapjában véve éppen a mennybementellel éppen az pecsételődik meg, mint a tanítványoknak, és végeredményben mindenkinek szóló impulzus, ami Jézus életében lehetőségként kínáltatott fel – így utaltunk a Jordánban történt keresztelésről szóló fejezetben arra a lehetőségre, hogy Krisztus testet ölt az emberben. Ez Istenben gyökerezik, nem egy „morfogenetikus mezőben” – ld. „A keresztrefeszítés” fejezetet. Egy másik mód lehetne arra, hogy megközelítőleg kifejezzük, „Isten ezáltal mindent magához von”.

Pál ma gyakorta éppen tradicionális élei miatt ismert. Eltekintve attól, hogy az egyoldalú kitételek miatt ezeket gyakorta túlértékelik, az Ő vízionális élményeit valósnak tekinthetjük. Ilyen módon felismerhette, ami János Evangéliumában is kifejezésre jut, hogy Krisztus jelentősége túlmegy a zsidóságnak szánt szerepen, vagyis inkább a zsidóság választatott ki arra, hogy az univerzális Krisztus számára kiindulópont legyen az emberiségért végzett szolgálatához. Érthető módon ez volt az első vitapontok egyike a tanítványok között.

Az egyházi megnyilatkozások hajlanak arra, hogy egyenlőségjelet tegyenek az Egyház és „Krisztus teste" közé, még ha tágabb értelemben végső soron oda számítják az egész emberiséget is. Az antropozófikus megnyilatkozások egyértelműbben az emberiséget tekintik „Krisztus testének". A nem kizárólag keresztény alapokon álló teozófikus irányzatok is az egész emberiségre nézve látják Krisztus jelentőségét, még ha szinte csak tanító szerepet tulajdonítanak is Neki.

Modern keresztény újkinyilatkoztatás-csoportok, különösen az „Univerzális Élet", Krisztus szerepét ma a nem emberi élőlényekre is vonatkoztatják – egészen addig a következtetésig, hogy a föld további sorsa kivonatik az ember fennhatósága alól. Azok azonban, akik első sorban nem részei a problémáknak, hanem a megoldás részei, azok meg fogják kapni szerepüket, ahogy azt a Hegyi Beszédből levonják.

Aki azonban Krisztushoz és működésének, az emberek által tetszés szerint nem megváltoztatható, irányaihoz kötődik, nagyon sok olyan teóriát, kifejezési módot és cselekedetet nem tud elfogadni, ami évszázadokig egyházi gyakorlat volt. A misztika tanúsága szerint Krisztus sem tudatosan, de még kevésbé tudattalanul, nem „hasznosítható" Vele ellentétes törekvésekhez.

Azt, hogy honnan vették az egyházak az erőt a háborúhoz, üldözéshez és gyűlölethez – általában világi hatalmak szolgálatában – csak a saját terminológiájuk keretében válaszolhatják meg. A spirituális körökben általánosan ismert tapasztalatok szerint ugyan a fény éppenséggel „árnyékot” is vethet. Önmagunkat azonban az árnyék eszközévé tenni – amint ez a múltban gyakorta megtörtént – ahelyett, hogy önmagunkat és másokat ezen árnyék ellen fordítanánk, ellentmond a keresztény igényeknek.
Az újabb bizonyságtételekben, mint például az európai ökumenikus Nagygyűlés záródokumentumában, „Béke és Igazság az egész Teremtésnek”1989, felismerhető a szembenézési kísérlet. A szöveg az EKD-nél, Hannoverben beszerezhető.

Krisztus követésének keretében a „mennybemenetel" is valós értelmet kaphat. A rózsakeresztesek például képekben és álmokban megélték annak a mennyei felhőnek a leereszkedését. Egy egyszeri vagy akár többszöri ilyen élmény azonban nem jelenti, hogy ez az ember egy ilyen lépést megvalósított az életében, más lépésekhez hasonlóan egyszerűen azt jelenti, hogy erősebben kezdett rá hatni ez a minőség.

A „mennybemenetel", amibe mélyebben beleérezni a spirituális fejlődés bizonyos fokát feltételezi, tehát semmiképp sem keverhető össze egy „UFO-k (azonosítatlan repülő tárgyak) által történt elmozdítással”. A bibliai próféták, régebbi hagyományok szerinti „elragadása”, figyelembe véve más, spirituális lehetőségeket is, szintén nem tűnik nagyon valószínűnek (lásd „A feltámadás” fejezetet). Ezzel nem tagadjuk, figyelembe véve a nemzetközi „UFO”-észlelések hatalmas számát, hogy létezhetnek „UFO”-k, mint a részben földönkívüli asztronauták megjelenési módja*; ennek megfelelően abból is kiindulhatunk, hogy a múlt némely mondája, pozitív és negatív módon, hasonló jelenségeken alapulhat; és ezeknek a jövőben is szerepük lehet. Bizonyos körök kísérlete, hogy minden spirituális sziklarajzon szereplő kört űrhajóként azonosítsanak, teljesen túlzó, és a mi technikai-materiális civilizációnkra orientált, egyoldalú képzelőerőből ered. Még ha az emberiségnek a legkülönfélébb isteni segítségre is van szüksége, végül is magának kell megtennie a megmentő áttörést. A földi emberek a lét, cselekvés és tudat előrelépései által élhetnek túl, és így találhatják meg, teljesíthetik be feladatukat. Semmilyen vívmány, saját külső sem, helyettesítheti a további tudati síkokba való belenövekedést. Mindaz a törekvés, ami például a Challenger űrsiklóhoz és figyelmeztető balesetéhez vezetett, úgy jelenik meg, mint a tulajdonképpen szükséges, külső, elterelő lenyomata.
* Megjegyzés: ehhez egyházi oldalon pl. Monsignore Corrado Balducci (Vatikán) teológus is többször megfelelően hozzászólt. Ezen kívül az egyházak itt gyakran csak szellemi ill. szociológiai tüneményt láttak. A hivatalos vatikáni újságban, a "Osservatore Romano"-ban 2008 májusában legalább ez állt: "Az univerzum több milliárd galaxisból áll, amelyek mindegyike több milliárd csillagból áll. Hogyan lehetne így kizárni, hogy máshol is élet keletkezhetett? Isten teremtői szabadságának nem szabhatunk határokat. Ha Assisi Ferenccel a föld teremtményeit testvéreinknek tekintjük, akkor miért ne beszélhetnénk földön túli testvérről is? Lehetséges, hogy más intelligens teremtmények még teljes harmóniában élnek teremtőjükkel."

Ezzel nem lehet átsiklani afölött, hogy technikai fejlődésre is szükség van, például az életellenes atomenergia, bizonyos egyéb elektromágneses sugárzások, géntechnológia és egyéb technológiák kiváltására. Azonban ez is csak egy másik lelkiségből történhet. Amennyiben ez az átfogóbb tudatba való belenövekedés a Krisztus értelmében történik, csak organikus növekedésről lehet szó, semmiképp sem technikai manipulációkról. Semmilyen spirituális „technikával” sem lehet kikényszeríteni az „üdvösséget”. A különböző gyakorlatok, miután szerepüket betöltötték, letehetők; csak az számít végső soron, ami a sajátunkká vált. Teljességgel lehetetlen, a mai problémás, elektronikus „Brain-Machine”-ek – a valóságban tudat-manipuláló-készülékek – segítségével Istent passzívan, részben tudat alatt „fogyasztani”.

Krisztus elsősorban speciális szerepében érkezett a földre; gondolhatunk azonban a kozmosz más síkjain és tereiben történő manifesztációra is: összehasonlítva az egy kicsit fantáziadús írással „The Urantia Book" / USA;  amelyet csak ösztönzésként, nem forrásként említünk; azonban itt sem kérdőjeleződik meg felcserélhetetlen feladata a nagyon sűrű, fizikai földön. Továbbiakat ld. az „Analekta” 1. és 2. könyvében. Az „Analekta” a kiadás maradványaiként beszerezhető: Mag. Alois Thurner, Staudach 103, A-8230 Hartberg, Ausztria.

Teológusok összehasonlították Jézus felvételét egy "felhőbe" az Ószövetség egyes részeivel (2. Mózes 13,21 és 40,34). A tanítványok ezt követő örömét Krisztus tisztábban átélt jelenlétével magyarázták, melyet néhányan nagyon realisztikusan, mások viszont szubjektívebb jelenségként fogtak fel.

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot Lukács evangéliumából, megjegyzésekkel, Lk 24: A mennybemenetel.

Kérdés:
A mennybemenetel jelenlegi vagy jövendőbeli jelentése számomra olyan kérdést jelent-e, amely Istenhez való viszonyomra hatással van?

Mintegy tíz nappal a mennybemenetel után, az ősgyülekezet imára gyűlt össze Jeruzsálemben. „És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat... És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken... - Csel 2. Ilyen szavakkal senki sem írta le az imádság utáni megszokott beteljesedést. Inkább a pünkösdista és a kvéker gyülekezetek gyakorlatára rímel. Az első pünkösdi esemény külsőleg érzékelhető jelenségként kapcsolódik ahhoz, amiről a mennybemenetel fejezetben szóltunk, Krisztus hatóképessége kiárad a tanítványokra és azok környezetére. Az igazság lelkének „leküldésében" ismét megnyilvánul valami, Isten és Krisztus közös munkálkodásából. Ebből a nézőpontból az első pünkösdöt tekinthetjük „Krisztus visszajövetele" első kezdeti jelének, legalábbis a közeledtének. Ez alapján is arra számíthatunk, hogy a próféciákban foglalt „visszajövetele Krisztusnak" másképp értendő, mint egy második, emberként való megtestesülés.

Jézus életében a teremtő Isten örökségét, az emberben lakozó Atyát, amennyiben az „Istentől született” – Jn 1. – kínálja általános, tudatos belsővé tételre; az első pünkösdi esemény óta magát Krisztus örökségét fogadhatják be a földön maradottak, már aki ezt megteszi.

Megtalálható azon a helyen, ahol a feltámadott testében, személyesen jelenlevő Krisztus „rálehell" a tanítványokra mondva „vegyetek Szent Lelket" (Jn 20,22) – itt Rajta keresztül működik. Az érzékelési képesség megtisztítása illetve mélyebb értelemben a lelkiismereté, a felelősség előfeltételének tekinthető, ami Rá helyeztetett illetve ami Benne tudatosult: „Bűnöket megbocsátani, vagy sem(mit se tenni)”. Ez a lelkiismeret, amit a misztikusok, például J. Lorber is, a Szentlélek munkálkodásának látnak, nem az életrajzilag meghatározott félelmek keveréke, amit hibásan szoktak összecserélni a lelkiismerettel, ami azonban időnként eltakarja az igazi lelkiismeret egy darabkáját. A legtisztább értelemben véve a lelkiismeret is az egyes ember tudatos, belső vezetése.

Itt találkozunk a „Sophia" titkával, vagyis az Ószövetségi „bölcsességgel", az isteni erő nőnemű kifejeződésével. A keleti ortodox egyházban Máriát gyakorta azonosítják Sophiával. A Sophiológus és látnok, Solovjov – ahogy ezt Krisztusról feltételezzük – kozmikus dimenziójához csak a mi időnkben közelebb kerülő lényként élte meg (ahogy ezt Krisztusról feltételezzük, például Steinernél „Krisztus éteri visszatérése", 1909 körül) Ahogy Jézus és Mária megélhető kicsiben, nyilván úgy élhető meg misztikus módon, nagyban a „kozmikus Krisztus" és Sophia, mint a mennyek anyja. Ld. Hildegunde Wöller „Egy álom Krisztusról". Az összefüggés ilyen módon is kifejezhető: Isten „anyai" jellege működik abban, hogy a Teremtés Isten felé növekedhet, ahogyan Isten a maga részéről felénk közelít.

A nyugati és keleti nőmozgalmak különféle törekvéseiben is felfedezhetünk „Sophiásat”, v.ö. Dr. Susanne Schaup, az Ev. Akademie Bad Boll ülési jegyzőkönyvében, „New Age 3: Sophia”. Hasonlóképp találhatunk „Krisztusosat" az új keresztény világmozgalmakban, mint például az „univerzális élet" vagy az egyházak megújulási törekvéseiben, sőt más, világi mozgalmakban is. Az Újszövetség kommentára: „A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.” (Jn 3,8).

Minthogy minden emberben van valami Krisztus hatásából, ahogy azt az előző fejezetekben kifejtettük, most lehetőség van ezt a külső Krisztussal és a Szentlélekkel megerősíteni, szavaival is, de nem csak azokkal.

A Grál-lovagok egy másik módon indultak ki abból, hogy Krisztus 2000 évvel ezelőtti működésből maradt valami a földön, amit az emberek keresnek és ami megtalálható, ez a „Grál”. Ez a legenda arról regél, hogy Jézus véréből, ami a keresztről a földre csöpögött, felfogtak valamennyit egy kehelybe. Arimátiai József és kísérői Franciaországba vagy Angliába menekítették, és mindig e „csodatévő Grál” előtt gyűltek össze imádkozni és az inspirációkat fogadni. V.ö. például R. de Boron „A szent Grál története", amit 1200 körül jegyeztetett fel. Habár a legenda külső valóság alapot is magáénak tud, feltűnhet, hogy az aranytál a felfelé nyitott kehellyel, a megvastagodással a közepén és a kiszélesedéssel illetve nyílással lefelé, emberalakot szimbolizál*; egy embert, aki a közepéből illetve a szívéből kinyílt felfelé, a Szentléleknek, és lefelé, a föld megváltásának; egy „megváltott embert” akire a „Teremtett várakozik” (Rom 8,18-28). Tekinthető nagyjában az Isten felé nyitott föld szimbólumának is. E köré az áramlat köré csoportosultak a némileg világtól elfordult Katarok: eretnekek, és albigensek, Minnesängerek, trubadúrok. Többmillió ilyen ezoterikus keresztényt irtott ki a pápaság, mint heretikust (eretneket). A Grál mélyebb jelentősége tehát még nincs kiaknázva a másik legendában, eszerint Jézus testi leszármazottai a királyi házakban testesítették meg a Grált.

Jn 4: „... hidd el nékem, hogy eljő az óra, a mikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. ... De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják." A lelki kereszténység irányzatainak ez az öntudatos, szabad tartása az intézmények számára csak akkor lenne elfogadható, ha lenne bátorságuk a szabad keresztény emberek bázisán megújulni. Minthogy a spirituális kereszténység ilyen irányzatai úgy megtizedeltettek, hogy már tartalmaik is nehezen rekonstruálhatók, az egyház végül is saját spirituális hagyományának lényegét temette maga alá, amit ma lassanként vákuumnak kell felismerjen. Ahogy a más kultúrák részben kétes ajánlatai próbálják betölteni ezt a vákuumot, már az egyházak is keresik az elveszett, keresztény spirituális gyakorlatot.

A Szentlélek hatásának módja összeegyeztethető a meditatív csenddel – ami a nyugati egyházakban majd’ mindig hiányzik – és azokkal a kísérletekkel, amik ennek ellentéteként több és jobb kommunikációval próbálják elérni, amit elsősorban nyugaton illetve Amerikában fejlesztettek ki. Ha a csendet és a kommunikációt illetve a tartalmakat összekapcsolnák – ez esély lehetne, különösen a Közép-európai mentalitás számára – tisztán felismerhető lenne, mint Krisztus illetve a Szentlélek akarata. Sokszor a keleti vagy nyugati extremitással szemben egy harmadik utat testesít meg; de csak akkor, ha a törekvés nem egoista, vagyis nem etikátlan. Krisztus csak jól értelmezett alázattal, etikával és értelemmel képzelhető el, amit Ő egy gyógyítási folyamat értelmében adott a világnak.

A Szentlelket nem szemlélhetjük teljesen leválasztva Krisztusról illetve az Ő kéréseitől. Krisztus a Szentléleknek tulajdonította, hogy a tanítványokat „mindenre emlékeztetni fogja, amit Ő mondott Nekik”. Ezen túl azt is mondta: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.”

Kérdés:
Mi fejlődött eddig ki bennem Istennek köszönhetően és még majd mit kapok Istentől?

Annak aki szeretne pontosabb képet alkotni Jézus kinézetéről, itt, az Evangéliumok lezárása után utalunk arra az ábrázolásra, amit a leghitelesebbnek tekinthetünk – habár nincsen általánosan elfogadott képmása:
az u.n. „Gyógyítónk egyetlen hiteles képe", beszerezhető a Lorber kiadónál. A hagyomány szerint Tiberius császár parancsára a képmást egy smaragdról rajzolták le, ami a szultán konstantinápolyi kincstárából került VIII. Ince pápához, a szultán testvérének kiváltására. Ehhez kapcsolódik Jézus külsejének leírása Publius Lentulus tollából, aki abban az időben helytartóként képviselte Júdeában a szenátust és a római népet:
„Feltűnt ezekben a napokban egy igen erkölcsös férfiú, kit Jézus Krisztusnak hívnak, aki most közöttünk él és akit a pogányok az igazság prófétájának tekintenek, tanítványai azonban Isten fiának nevezik. Feltámasztja a halottakat és meggyógyít mindenféle betegséget. Közepes magasságú ember daliás termettel és nagyon tiszteletreméltó kinézettel, így akik látják Őt, azoknak egyszerre szeretniük és félniük kel Őtl. Haja színe e teljesen érett gesztenyéé, füléig szinte sima, onnan lefelé hullámosan omlik vállaira, inkább keleti módon, a nazarénusok szokása szerint, középen elválasztva. Homloka nyitott és sima, arcán nincsenek sem foltok, sem ráncok, szép, kellemesen pirosas színű. Orra és szája formája semmiben sem kifogásolható. Szakálla nem erős, színe illik hajához, nem is igen hosszú. Szemei sötétbarnák, tiszták és élettel teltek. Teste szépen formált és feszes, kezei és karjai arányosak. Feddése félelmetes, figyelmeztetése barátságos és meggyőző, beszéde mérsékelt, bölcs és szerény, mely méltósággal keveredik. Senki sem emlékszik rá, hogy nevetni látta volna, de sokan látták sírni. Egy ember, kinek sajátos szépsége felülmúlja az emberek gyermekeiét."

A képet beleillesztettük a német szövegbe – a kiadó 1992-es engedélyével.
Jézus holttestének lenyomatáról, a torinói leplen, lásd a „Keresztrefeszítés és sírbatétel" fejezetünket. 1979 óta már a „Manopellói kendőt” is tudományos vizsgálatnak vetette alá P. Prof. Dr. Heinrich Pfeiffer és Blandina Paschalis Schlömer nővér. A torinói lepellel ellentétben ezen az arc nyitott szemekkel látható: http://voltosanto.com . Ennek a kendőnek sem lehet könnyen, vagy egyáltalán, megmagyarázni tudományosan a keletkezését: például a kagylóselyem nem festhető. Az arcvonások a két kendőn fedik egymást. V.ö. Jn. 20. 5-7. Ezek a képek az első századoktól kezdve meghatározták Jézus ábrázolását a művészetekben. Az egykor összecsavart kendőn az arc elölről látszik, a hajjal együtt oválisnak; hasonlít ahhoz a fentebb említett képhez, ami az élő Jézust oldalnézetből ábrázolja.

Az 1a részről: Evangéliumok (1.-15. Jézus születése ... Lázár feltámasztása)  /  A következő részről: János Jelenésekről írott könyve (12 fejezet) és a zárófejezet  /  A 3. részről: 11 fejezet különböző témákról és életkérdésekről  /   A 4. részről: fejezet az Ószövetségről és más vallásokról.

Vissza a főoldalra