A honlaphoz: további ajánlatok, és más nyelveken.

főszövegünk kivonataival és kiegészítésekkel

Ez a kiegészítő oldal az Ószövetség jobb megértését és a felekezetközi párbeszédet szolgálja. Nem célja az ószövetségi iratok olyan mélységű tárgyalása, mint ahogy ez a web-projekt az Evangéliumokat és az Apostolok Cselekedeteit (pünkösdi esemény) kezelte.

A szent iratok egymáshoz való viszonyáról.

Jézus Krisztus és a tanítványai gyakran hivatkoztak a hallgatóik számára ismert szent iratokra. Ez elsősorban az Ótestamentum. Benne van a teremtéstörténet, a zsidók történetéről szóló könyvek, a törvények, a prófétai iratok, a zsoltárok, apokrifek, stb. Jézus és a tanítványok nem úgy léptek fel, mint akik tevékenysége feloldaná az ószövetségi kinyilatkoztatásokat; mint akik elsősorban írásmagyarázókként érkeztek, hanem általuk arról az életről van szó, ami az Istenhez és Krisztushoz fűződő közvetlen kapcsolatból ered. (Lásd a „Christuswege.net" főszövegének "Az etikai értékek alapjai" fejezetét.) Ezáltal az Ószövetséghez képest új látásmódok adódnak.

Az Újtestamentumban sok vonatkoztatást találhatunk az akkori kor más vallási irányzataira is. Például János evangéliuma, jól láthatóan, többször is azokhoz szól, akik a gnosztikus bölcseleti tanokat ismerték, ezeknek épp az Ő hátterük alapján világította meg az eltérőt, a specifikusan keresztényt. Egy egyszerű példa maga a megnevezés Jn 1-ből „Ő volt az igazi világosság…". Pál egyes levelei, stb. szintén figyelembe veszik a régi misztérium-vallások köréhez tartozó emberek ismeretszintjét, inkább, mint a zsidó hagyományokat. Aki ezt a hagyományt nem ismeri, észre sem fogja ezt venni. Az Újtestamentum ilyen helyein nem találunk általánosan elátkozó ítéleteket az összes, régi, nem-zsidó irattal szemben. Ilyen ítéleteket csak olyan helyeken találhatunk, ahol kifejezetten a konkrét, degenerált kultuszokkal való visszaéléseket említik, hogy óvják az embereket az ilyen utakra való tévedéstől. A misszió régi, törvényes útja szerint az embereket ott kellett megszólítani, ahol álltak; ahelyett, hogy elvárták volna, hogy teljes addigi életüket egyszerűen felejtsék el – ami inkább további töréseket eredményezne a tudatukban – ahelyett, hogy a töréseket gyógyító megváltást hozná. A más származású emberektől nem várták el, hogy először magukévá tegyék a teljes zsidó hagyományt. Ennyiben egyenjogúak voltak a zsidókkal (v.ö. például Csel 15,19). Mindazonáltal a tanítványok között voltak erről nézeteltérések, amik még ma is előkerülnek.

A gyakorlatban lehetséges lenne a keresztény tartalmat további vallási hagyományok alapján kidolgozni, az Ótestamentum helyett. Erre tett kísérletet például Mani, a Manicheusok alapítója, akik Ázsiában széles körben elterjedtek, később az egyház által üldöztettek és mára szinte teljesen kiirtódtak. Az Ő számára is a perzsa Zarathusztra, szintén egyistenhívő vallása volt a kiindulási pont. Más kérdés azonban, hogy mennyiben sikerült Neki Jézus szerepét helyesen kimunkálnia, és tanainak magas szintje ellenére mennyiben nem, (például tanainak egyoldalúsága, illó világa), ennek eldöntésébe ezen a helyen nem mélyednénk bele.

A zsidó vallás (judaizmus) a héber Biblián kívül néhány további iratot is felhasznált, mint például a Talmud jogi alapjait (misna),és kommentárjait (gemara) – ennek babiloni és jeruzsálemi megfogalmazásában – valamint bizonyos irányzatok alapműveit, különösen a Kabbalisztika misztikus-ezoterikus írásait: Zóhár (Sohar) / Sepher Jezirah. Az utóbb említett iratokat a XIII. századnak tulajdonítják, de régebbi hagyományokra támaszkodhatnak; bizonyos dolgok egészen a régi Egyiptomra emlékeztetnek. Ma is létezik egy zsidó misztika.

Az istenképekhez

Kezdetben az Ótestamentumban Istent „Elohim"-nak nevezik – vagyis „isteni (teremtő) léleknek" és nem valamiféle materializálódott földönkívülinek, aki géntechnikai kísérleteket, stb. végez, amint arról ma bizonyos könyvekben spekulálnak – amikor problémás befolyások érték a föld fejlődését, akkor kerültek elő az ilyenek. Az „Elohim" és „Allah" (az iszlám istenmegjelölés) szavaknak a beszédben ugyanaz az eredete.

A Jahve / Jehova / JWHW név, az Ótestamentumban csak később kerül elő. A korok múlásával közelebb kerülve Istenhez, így a misztikus és lélektani források, mint Lorber és Steiner, jött létre az Isten Jehovaként való megélése. Sajnos a fordítások mindig ugyanazt a megnevezést használják ott, ahol pedig az eredetiben sokféle istennév szerepel. Így a különböző korok embereinek eltérő megélési módjai fölött átsiklunk. Az igazi, Jehovakénti istenélményt időnként emberileg beárnyékolhatták; sőt időnként az ilyen összefüggésben negatív lények is félrevezethették az embereket. Sok vallás esetén találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy az ellaposodott spiritualitású emberek, vagy akik például tele vannak gyűlölettel, csak kevéssé nyitottak a korrigáló prófétai szavakra. Így nem kell az Ótestamentum összes részletét a tényleges „Jahve"-ra vonatkoztatni, sem „JHWH"-ra, Prof. J. J. Hurtak / USA értelmezése szerint. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Ótestamentum összes eseménye értelmezhető lenne mai társadalmunk emberi logikája alapján. Isten jobban tudja mit miért tesz, és mit miért követel meg az emberektől.

A messiáshit és Krisztus .

A „Christos" szó már a Septuagintában, a zsidók által, zsidók számára, Krisztus előtt a III. / II. században görögre fordított héber Bibliában is a „Meshiach", vagyis a próféciákban szereplő Messiás megfelelője. Vagyis ez nem Pál valamiféle kitalálmánya, mint azt néhány modern író feltételezi. A Holt tenger környékén (Qumran) talált írásos tekercsek tanúsága szerint, a mélyen hívő zsidók éppen a Krisztus előtti évtizedekben / évszázadokban várták egy messiási békebirodalom elérkezését, ahogy az Ézs 11-ben megíratott. Azonban már akkor is többféle magyarázat született a Messiás lényére – ahogy Krisztus tanítványainak is meglehetősen nehezükre esett megérteni, hogy a beígért „új királyság" nem egy nemzeti külsőségű forradalom a rómaiak ellen, hanem egy mindent átalakító spirituális fejlődés, egy „égi birodalom".

A qumrani közösséget gyakorta a mélyen hívő, spirituális esszénusokhoz sorolják, az akkori zsidóság harmadik alapvető iskolájához, a farizeusok és szadduceusok mellé. Pontosabban megnézve inkább egy, az esszénusokhoz közel álló, független közösségről volt szó, akik jó kapcsolatokat ápoltak az akkori zsidóság más áramlataival, a békés esszénusok mellett az ugyancsak önálló, militáns zelótákkal és a jeruzsálemi farizeusokkal is (utóbbiak veszély esetén még a templomi kincsekről készített feljegyzéseket is rájuk bízták; az eltérő látásmód ellenére, nyilván abszolút bizalomra méltóak voltak). Az 1QS „közösségi szabályzat" adatokat tartalmaz a messiásvárásról. Két várt messiást illetve két lehetséges származási vonalat is említenek itt, amik az akkori jog szerint Jézusra illeszthetők voltak: József révén Dávid házából és Mária révén Áron papi vonaláról. (Ezt megemlíti például Carsten Peter Thiede is, aki az izraeli antikvitás-hatóság megbízásából foglalkozik ezekkel az írott tekercsekkel.)
A Mik 5,1-2-ben szereplő prófécia, miszerint a Messiás Betlehemből fog származni, úgy tűnik, ezekben a körökben, akik a messiásvárást ápolták, nem bírt jelentőséggel. Ennek ellenére például Máté evangélista hivatkozik rá. Ezt egyesek könnyelműen az Ő találmányának minősítik, minthogy Jézus Názáretből származik. Misztikus – vízionáló forrásokból *), különösen Jakob Lorbertől, akinek a XIX. században még nem volt oka az ilyen spekulációknak ellentmondani, megtudhatjuk, hogy Jézus egy Betlehem nevű helységből származik, de nem a mai Betlehemből, hanem egy ma már nem létező, Betlehem nevű településről, ami Názáret kötelében volt.

Dánile próféta könyvének 9,25 helyét gyakran vonatkoztatják Jézusra: a 2. Jeruzsálem felépítésére való utasítástól (ld. Neh 2,18; kb. Krisztus előtt 445) a (2.) felkent haláláig összesen 69 „hét" fog eltelni. Ha ez alatt „évhetet" vagyis 7 évet kell értsünk (v.ö. a „sabbát évek", stb. jelentésével), akkor ez a gyakorlatban nagyjából meghatározza a keresztrefeszítés idejét.

A kereszténységre, mint vallási közösségre, felépített teológia számára nehezen értékelhető, ám más kultúrkörök számára annál érdekesebb lehet R. Steiner kezdeményezése, aki Krisztusban olyan lényt lát, aki a Krisztus előtti időkben bizonyos magas bölcsek előtt ismert volt; kifejeződött ez a hinduk Vishwas Karman-jában, a perzsák Ahura Mazda-jában, az egyiptomiak Osiris-ének naplényében, a kelták Belemis = Baldur-jában, Apollóban. Lásd e szövegünk „Kezdetben vala az ige…" fejezetét is.
Lásd Rudolf Steiner előadás-gyűjteményeit is, egyebek mellett: "Die Geistigen Wesenheiten in den Himmelskörpern", 1912; "Vorstufen zum Mysterium von Golgatha", 1913, 1914; "Von Jesus zu Christus"; "Christologie". *)

2000 évvel ezelőtt azután megláthattuk Krisztus megtestesülését a földön, mint a világ fejlődése egy fordulópontjának mértékét, ezeket illetve az emberiséget egyenlően magára véve, ismét felvéve életébe. A régi kultuszok részben degenerálódtak, ahogy később a kereszténység is felszínessé vált, de egy ilyen irányú kutatásnak azért ennek ellenére lenne jelentősége. Krisztus olyannak mutatkozna, ami nem felel meg az időnként ráosztott szerepnek, egy kiemelt vallási közösség hatalmi garanciájának. Egy lény, aki éppen a megújul, általánosan emberit testesíti meg, az „új Ádám" a Golgotáról.

*) Az ószövetségi időkre is érvényes, hogy a kutatás értékes ösztönzéseket kaphatna, ha a sugalmazott / vízionált írások speciális jellegét megértené és tudomásul venné; ebben az esetben Rudolf Steiner mellett például Anna Katharina Emmerich művét „Az Ószövetség titka(i)". Az özönvíz előtti időkre és az újszövetségi időkre vonatkozóan például a Jakob Lorber „belső szavai" alapján készült írásokat: www.lorber-verlag.de ; valamint Rudolf Steiner. A misztika felismerései azt is magukkal hozták, hogy egyesek téziseit teljesen elfelejthetjük, azt, hogy Jézus történeti személyként soha nem létezett, vagy csak egyszerű vándorprédikátor volt.

Update English/ Deutsch.

 Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Zarathusztra eredeti tanait még ma is megtalálhatjuk a perzsáknál, és szent iratukban a Zend Avestra-ban. E valláshoz tartozó indiai kutatók hozták napvilágra, hogy ez a vallás régebbi, mint azt fontos kutatók feltételezték, ígyhát az antik történetíróknak igazuk volt. Az is kiderült, hogy ennél a vallásnál eredetileg nem csak a Fény és Sötétség azon kozmikus harcáról volt szó, ami később átszivárgott a gnosztikus tanításokba. Ezek fölött, a veszekedő erők fölött, ott állt Ahura Mazda, a személyes isten, mint a „legfőbb jó". Az istenség személytelen oldalának megnevezése „Ahu" volt. (Egy cím e vallás jelenkori, spirituális kidolgozásához: Mazdayasnie kolostor, Mustafa Bldg., Sir Pherozeshah Mehta Rd., Bombay 400001, India.). Azt is megtalálták, hogy az iráni hagyományban utalások találhatók Noéra / Nuakh, megegyező módon a bibliai beszámolókkal. Az a benyomásunk alakulhat ki, hogy a Zend Aveszta legalábbis sok közös vonást mutat az emberiség egyfajta őskinyilatkoztatásával, az előázsiai özönvíz előtti időkből – vagyis a legrégebbi istenhittel, amihez Noé még ebben a degenerálódott kultúrában is hűséges maradt. Nem Ábrahám volt az első, aki az egy Istent tisztelte. Utalnak jelek arra, hogy e vallás eredeti formája már az előázsiai özönvíz előtt is írásbeliséggel létezett, így fennáll annak lehetősége, hogy egy napon e régi korból származó írások is előkerülnek. Az egyik ilyen eltűnt írást Lorber „Seanthiast Elli"-nek nevezi; az özönvíz előtt Isten „Abedam"-ként megjelent volna az embereknek, ahogy később a bibliai Melkizedeken át hatott.
Egyébként sok iráni moszlim egyházi személy a perzsákat a Korán „írás embereihez" sorolja, mint a zsidókat és a keresztényeket, vagyis nem a „hitetlenekhez", hanem azokhoz, akik ugyanabban az egy Istenben hisznek és akiket a próféták újra és újra emlékeztettek erre. Természetesen ebben a vallásban is elveszetek bizonyos dolgok az eredeti spirituális mélységből, mint minden másik vallásban, amit ma kell újra felfedeznünk.

Mani (216 – 267) megkísérelte a kereszténységet összekötni Zarathusztra vallásával. (....). Ez itt nem akarjuk közelebbről megítélni. Lásd ehhez részletes szövegünket németül vagy angolul.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Hasonlóképp szól a Korán a hívők feltámadásáról, az ítélet idején (36. szúra 77-83; 69. szúra 13-37; 75. és 99. szúra stb.). Jézus fel fog támadni és a hívő írás emberei tanuja lesz (4. szúra 159; hasonlóan 16. szúra 89). Mindazoknak (nem moszlimoknak is), akik hisznek Istenben és az ítélet napjában és „helyesen cselekednek" (a törvények értelmében), a Korán szerint nem kell félniük az ítélettől (2. szúra 62; 4. szúra 123-124; 7. szúra 170). Az ítélet a Korán és a Biblia szerint is egyértelműen Isten dolga, nem az embereké (mindegy hogy moszlimok, keresztények vagy zsidók). 
(Ezek az összehasonlítások nem akarják a Korán függetlenségét kétségbe vonni.) Update English/ Deutsch.

A kereszténység és az iszlám etikai alapjai
A három említett „ábrahámi vallás" etikai alapjai is szoros rokonságban vannak. A törvények, még ha nem is felsorolva, az Iszlámban is megjelennek (pl. 17. szúra 22-39; 5. szúra 38-40; 2. szúra 188; 4. szúra 135; 2. szúra 195 és 17. szúra 70 – Az emberi méltóság). A Korán például a legszigorúbban és kivétel nélkül megtiltja az ártatlanok (5. szúra 27-32) megölését. A „gihad" (dzsihad) = „szent háború" (szó szerinti: harc, küzdelem) kifejezés, ilyen értelemben, nem a Koránból származik, hanem Mohamed kijelentéseiből és az iszlám jogi iskolákból.*** Az önmagunkon végzett lelki – morális munka, a saját Istentől elrugaszkodott szenvedélyeinken, számít a „nagy gihad"-nak, aminek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint bármilyen külső vitának. (V.ö. például Jézus üzenetével, „először a gerendát húzzuk ki saját szemünkből…" – sok külső konfliktus elvesztené ilyen módon az alapját.) A „szavak gihadja" a hit békés képviselete. A „kéz gihadja" a hívők tevékeny, tanító példamutatása. A „kar gihadja", amit „kis gihadnak" is neveznek, kizárólag a megtámadott hívő védekezéseként engedélyezett (v.ö. Korán, 2. szúra 190). A másvallásúakkal szembeni „hevesség" azonban a Koránban is le van fektetve (48. szúra 29, 47. szúra 4).
Átfogóak a nemek közötti kapcsolatok tradicionális szabályai, beleértve a rokonok közötti, vagy a másvallásúakkal, stb. kötött házasság tilalmát.

A mai iszlámban nem létezik egy központi intézmény, mely vallási-erkölcsi kérdésekről döntene. Ettől függetlenül a korán egyes értelmezéseit, melyeket elismert jogtudósok is osztanak, valószínüleg nagymértékben elismerhetővé tehetnénk.

*) Egyebek mellett a Korán, Rudi Paret által készített német fordítását használtuk, Kohlhammer kiadó. Ez az értelmezés tudományos kitételeknek megfelelő valamint a szó szerinti fordítások és megjegyzések között különbséget tesz a könnyebb nyelvi értelmezések érdekében. Itt az iszlám területen használatos egyiptomi vers-számozást használtuk. Más fordításokban a két másik vers-számozás egyike is előfordulhat; ebben az esetben az említett tartalmakat ugyanabban a szúrában valamivel a megjelölt számú vers előtt vagy után, meg fogja találni. A Korán nehéz fordíthatósága nem annyira az ilyen, általunk megadott, egyértelmű helyekre vonatkozik. A Korán helyeinek fontosságát az Adel Theodor Khoury: A Korán, fordított és értelmezett, 2007-es német kiadásával (ez az értelmezés moszlim tudósok között is elismerést vívott ki – pl. Dr. Inamullah Khan, az Iszlám Világkongresszus akkori vezértitkára által -, valamint figyelembe veszi az iszlám jogi iskoláinak hagyományos értelmezéseit) is egyeztettük.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Itt tárgyaljuk az azonosságokat és különbségeket a Buddhista irányzatok és egy olyan kereszténység között, amelyik (ismét) tudatára ébredt saját spirituális mélységeinek. Nem szándékunk azonban Buddha (Kr. előtt 500) életének és tanainak a részletes feldolgozása. *) Inkább csak a kulcsfontosságú pontok precíz kezelésére ügyelünk.

Buddha eredeti tanító beszédeinek magja, ahogy az még a „Hinajana-"Buddhizmusnak volt alapvetése, az ember egyre nagyobb mértékben történő megszabadítása mindattól, ami nem tartozik lényének lényegéhez. A külső és belső érzékek vágyódását, ami a szenvedéshez vezet, nem szabad magunkhoz tartozónak" („anatta") elfogadni, és megfelelő életvitellel, tanulási úttal, a meditációt, stb. is beleértve, végülis kiolthatjuk, hogy a Nirvána-állapotba ékezhessünk. Ezt, különösen a később létrejött „Mahajna"-Buddhizmus irányzat általában félreértette – pedig ez több szempontból is előrelépést hozott, például az összes lénnyel való, kifejezett együttérzést, a világból való elmenekülés helyett. Olyan módon értelmezte a már említett, vissza-visszatérő fogalmat a „nem én"-ről, mintha nem is maradna én, az alacsonyabbrendű, egoisztikus tulajdonságok levetése után. Ennek megfelelően hajlik is arra, hogy a Nirvánát „semminek" lássa. Buddha azonban a legmagasabb tapasztalásainak leírásakor is így szólt: „Én azonban átláttam … az idő múlásával az „érzékelés vagy nem-érzékelés" területének kínjait, számomra ez teljesen tisztává vált, és törekedtem a tudomásulvétel és az érzékelés megszüntetésének szerencséje felé, kipróbáltam … és én ilyen módon elnyertem az időt – az érzékelés vagy nem-érzékelés, az érzékelés és a tudomásulvétel teljes megszüntetése után, és én ebben időzöm, és miután mindezen bölcsességeket felismertem, a befolyások elapadtak. (Anguttara Nikaja 9, 41. sz. …).
Ennyiben felismerhetjük, hogy Jézus Krisztus is a különböző emberi tulajdonságok megtisztítására ösztönöz, méghozzá úgy, hogy mindenki magán kezdje el, ahelyett, hogy azonnal másokat kritizálna (lásd ehhez a ... főszövegét). A továbbiakban önmagát és a tanítványokat szintén nem azonosítja ezzel a világgal, vagy valami világi tevékenységgel, hanem úgy írja le őket, mint akik nem ehhez a világhoz tartoznak, de – nyomatékosabban, mint az eredeti Buddhizmusban – mint evilágban élőket és hatókat (Jn 17), akik a világot, kovász módjára, átalakítják.
Mindenesetre Jézus és Buddha tanításaiban, az élet kérdéseiről, oly sok messzemenő egyezés állapítható meg, hogy ez évtizedek óta arra indít egyeseket, hogy feltételezzék, Jézus Buddhizmust tanított. Ez persze nem igaz. Ugyanígy mondhatnánk, hogy ezt vagy azt a másik tant prédikálta. Főszövegünkben, egyebek mellett, utaltunk arra is, hogy ezek a részben való megegyezések lelki valóságokon nyugszanak, amit logikusan, mindazok, akiknek hozzáférésük van, hasonló módon élhetnek meg anélkül, hogy egymásról kellett volna leírniuk. Ez az inspiráció, ami ha valódi, az örök Forrásból ered, anélkül, hogy akár „valami" vagy „semmi" avagy „semmi semmi" stb., vagy akár a megszabadítás következne belőle, habár ennek a megszabadításnak nincs is értelme nélküle. Abból, Aki (vagy ami) mindenek mögött áll, és mindenben elrejtve van, ugyanakkor kívül is van mindenen. Aki nem manifesztálódott, és mégis mindent magában foglal, és inkább a teremtés végén fog állni, mint az elején – vagyis a földi értelemben véve legalább annyira ellentmondásos, mint egy Koan (a Zen-buddhizmus paradox kifejezése a meditációra). Valami, ami nem fogható fel elméleti úton, mégha az emberi lélek lassan elég rugalmassá tehető is ahhoz, hogy legalább közvetett megközelítési kísérleteket tegyen, vagy feldolgozhassa a belsőleg látottakat.
Ez az az erő, amivel a vallások rendelkeznek, az egoista-materialisztikus társadalmak ellenében – csak nem használják ki kellőképpen. A vallások közötti átfedések és kapcsolatok sem változtattak azonban semmit azon, hogy mindegyiknek megvan a saját, részben különböző útja.

Mindenesetre a megtisztítandó emberi tulajdonságokat a zsidó és keresztény körben az Isten elleni vétek fogalmával is egybekapcsolják. Itt először is a vallási megalapozottságú etikai normák betartásáról van szó; pontosabban szólva az összes olyan tulajdonságunk legyőzéséről, ami elválaszt minket Istentől. Általában azonban – még a buddhisták között is – az a meggyőződés, hogy a Buddhizmusban nincs istenség. A különböző vallások közös, etikai állásfoglalásaiban ezért mindig egy, az összes vallás számára elfogadható, „végső valóságról" esik szó, ami túl van materiális életünkön, bármi légyen is ez az egyes vallásokban. Ez így persze nem teljesen korrekt. Buddha sohasem állította, hogy nincs Isten, csak az akkori körülmények között, tevékenységét az emberi útra vonatkozó felismeréseinek továbbadására korlátozta. Hindu papok kérdésére, ami Brahmara, a hinduk teremtő istenére vonatkozott, ezt válaszolta: „Brahmat jól ismerem és a brahmai világot is, és a brahmai világba vezető ösvényt is, éa azt is, miképp jutott Brahma a brahmai világba, azt is tudom." (Digha Nikaya, 13. beszéd – Spirituális tapasztalásokra is támaszkodva, nem csak a hinduista irodalom ismeretére.) A Hindu Brahmat nem lehet minden további nélkül Jézus Krisztus „Atyaistenével" párhuzamba állítani; inkább tekinthető a legkülönbözőbb kultúrákban az idő múlásával létrejött, egyes isteni tulajdonságok megszemélyesítésének. Semmi esetre sem tekinthető azonban negatív erők megjelölésének.
Aki az akkor tisztelt istenek magasabb eredetéről beszél, ahelyett, hogy azokat a legfőbb lényekként tisztelné, miről is beszél tulajdonképpen? Nyilvánvaló, hogy Buddha számára az eredet és a cél a manifesztálatlanban volt. Ez a manifesztálatlan legmagasabb valóság azonban nem a „semmi”. Mindazon kívül áll, amiről az ember földi vagy lelki képességeivel képet tud alkotni. Itt egy olyan párhuzamra bukkanunk, amit a Kereszténység, Zsidóság és az Iszlám nem is tudatosít igazán. Mindezen vallásokban létezik ugyanis az a felismerés, hogy nem érdemes, sőt esetleg tilos az Istenről képet alkotni – még ha ennek oka a feledésbe merült is. A Zsidóságban még az Isten, általuk használt nevének kiejtése sem volt megengedett.
Az Evangéliumok illetve a Jelenések ezzel szemben az „Atyát" olyan valakinek tekintik, akitől a teremtés kiindult, és akinek tökéletességében végződik (alfa és omega), aki ilyen módon fölöttük és tulajdonságaik fölött áll, és aki számukra nem véglegesen volt elérhetetlen. A keresztény misztikusok, mint például Jakob Böhme, saját, autentikus tapasztalásaik alapján kifejezetten arra utalnak, hogy ez az Isten nem csak a földi teremtés fölött áll, hanem a mindenkori és mennyei világok fölött is. **) Sehová sem vezet, ha a tudományos irodalomban úgy hasonlítanak össze vallásokat, hogy nem vonják be azokat, akiknek mély vallási élményeik vannak. Ezek nélkül még az a nyelv sem található meg, ami mindkét oldal számára érthető lenne.

A buddhista út a „Nirvánába" való bejutás felé vezet, a túlvilág túlvilágába – ami persze a legtöbb buddhista számára ugyanolyan távol van, mint a legtöbb keresztény számára a misztikus egység Istennel. Buddha azonban azt a lehetőséget is tanította, hogy egy „az újjászületésektől megszabadított" Bodhisattwa önként lejöhet a földre, például hogy segítsen az emberiség ittmaradt részének.
Krisztus felment az Atyához („és a sír üres volt", feltámadás és mennybemenetel), hogy onnan térjen vissza. Krisztus ma erősebben járhat át mindent, a legmagasabb isteni síktól le egészen a földig.

Itt érdemes lenne Rudolf Steinert megemlítenünk, miután Buddha a szeretetről szóló bölcsességet tanította, míg Krisztus az ehhez a szeretethez szükséges erőt hozta el. Itt Buddhát mint az út egyfajta előkészítőjét láthatjuk. Aki fel szeretné ismerni, miképp is viselkedik valójában, előre kell lépjen mindenkori útján, és személyesen kell megkérdezze Krisztust illetve Buddhát!

*) Buddha ránk hagyományozott tanainak átfogó fordítását különösen K. E. Neuman-nál találjuk meg, „Buddha beszédei: közepes gyűjtemény", és „hosszabb gyűjtemény".
**) A teozófikus szóhasználatú emberek számára meg kell itt említsük, hogy teozófikus értelemben a Nirvána illetve Atman a „paranirvanisztikus" és „logoista" isteni síkok alatt fekszik.

Update, Deutsch.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A „Krisztusutak" Internet-projekt kiegészítő oldalai a különféle vallásokról, hozzájárulást jelentenek ezek jobb megértéséhez és a vallások közötti párbeszédhez. Itt tárgyaljuk a hasonlóságokat és különbségeket a hinduista irányzatok és egy olyan kereszténység között, amelyik (ismét) tudatára ébredt saját spirituális mélységeinek. Nem támasztjuk azt az igényt, hogy átfogóan leírjuk a hinduista vallást. Inkább csak a kulcsfontosságú pontok precíz kezelésére ügyelünk.

Jézus Krisztus

A hinduista eredetű tanításokban létezik a különböző fokozatú „avatar"-ok fogalma. Ezen a kifejezésen olyan embereket értenek, akik nem a saját előrelépésük érdekében vannak a földön, hanem egy nép vagy az emberiség előremozdításáért; mint egy csekk „az isteni teljességből". Az ilyen felfogásokban azonban gyakorta elsikkadnak az ilyen egymásra következő „avatar"-ok és vallások különbségei, miközben a „történelem Istene" zsidó és keresztény felfogása a továbbfejlődés szempontját, és különösen is a „Messiás" szerepét ebben, helyezi előtérbe (kivonat főszövegünk „Kezdetben vala az Ige" fejezetéből*).
Az indiai gondolkodás felől nézve ez egy megengedhető közeledés Jézus Krisztus feladatainak megértéséhez. Ezáltal a hinduista jóga-mesterek gyakran fontosabb szerepben látják Jézust, mint azok a modern keresztény teológusok, akik Jézusra csak mint normális emberre illetve szociális reformátorra tekintenek. Vannak persze olyan hinduk is, akik Jézust egyszerűen mesternek illetve tanítónak látják. Mid emellet figyelembe kell vegyük, hogy a kereszténység spirituális mélységei részben elvesztek, és most kell ismét olyan érthetővé tegyük, hogy egyáltalán lehetővé váljon róla az értelmes párbeszéd más vallásokkal. (Ezen dolgozik ez a web-oldal is, részletes szövegeivel *).

A Mt 5,48 szerint „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes", ez az érdekes kérdés számunkra minden vallásban, hová is vezetnek a gyakorlatban a spirituális szálak. A hinduizmus esetében ezek a sokoldalú Jóga-utak. Ezek megpróbálják visszavezetni, az ’ember belső és külső természetének uralása által, a lelkét az isteni teljességéhez’.
Ebben az összefüggésben vannak európai iskolák (…), amik a jógából is ismert ideg- és tudatközponti elemeket – a csakrákat – más nevek alatt használják. Az ilyen törekvések nem automatikusan „nem keresztények", amit az egyházi oldalról feltételezték, hanem az emberben meglevő ilyen központokat már a középkor keresztény teozófusai is ismerték (Johann Georg Gichtel ), és azóta már felismerték, mint a minden emberben jelen levő energia-struktúrákat; ugyanúgy, ahogy az elsősorban Kínában ismert akupunktúra sem automatikusan „taoista" – ezeket ugyanis más régóta kimutatták műszerekkel, de újabban már az hisztológiailag, emberi szövetekben is. (Kivonat főszövegünk „A szent buzgóság" fejezetéből.) V.ö. Albrecht Frenz „Keresztény jóga – az indiai meditációs módszer keresztény megalapozása", ami arra a feltételezésre épül, hogy a kereszténység és a jóga gyakorlati módszerei kompatibilisek.
A keresztények számára a lelki tartás a döntő; tekinthetők a gyakorlatok saját lényünk előkészítéseként, az isteni behatásra, avagy helytelenül azt gondoljuk, hogy a technikákkal kikényszeríthető isteni teljességünk (légzési és testgyakorlatok, mantrák éneklése, koncentráció, meditáció és kontempláció…)?.
További megkülönböztetési lehetőség keresztények számára: ha például a jóga területén olyan kifejezések kerülnek elő, mint „krisztusi erő", akkor ebben Krisztus gyógyító erejét, lényének egy részét látjuk, ami az egész emberre hatással van – vagy csak elszigetelt kozmikus erőként éljük meg? Ha valaki nem állítódik be közvetlenül Krisztusra, honnan tudhatja, hogy az általa megélteknek tényleg Krisztushoz van közük? (Részben főszövegünk „Kérdések a csodatételekről" fejezetéből)*
Mindenesetre vannak eredeti keresztény utak is, az ilyen, más forrásból származó, kereszténységhez igazított módszerek helyett; csak ezeket most kell ismét a mai korban gyümölcsözővé tenni. Például ott van az Athosz hegyi ortodox szerzetesek ősi gyakorlata („kyrie eleison", „Uram irgalmazz"), ami az indiai terminológia szerint keresztény légzési és mantra-gyakorlatnak számít. (V.ö. főszövegünk „A sivatag csendje" fejezetével.)* Ezen kívül létezik például a specifikusan keresztény evangéliumi meditáció, amit leírtunk a keresztény meditációról szóló kiegészítő oldalunkon*.

** Az indiai jóga szó, szószerinti fordításban „igába hajtást" jelent, vagyis az eredettel való ismételt összekapcsolódást, hasonlóan a latin Re-ligio szószerinti értelmezéséhez. Hinduista eredetű testi és lelki gyakorlatok.

A megfeszítés átélése, illetve a „lélek éjszakája", a „misztikus halál", az átmenet abba az elhagyatottságba, amikor semmi sincs, amibe az ember belekapaszkodhatna, ez az, amit minden ismert keresztény misztikus (például Ekkehart mester) ilyen vagy olyan formában megérezhetett, bizonyos rokonságban áll a jóga csúcsélményével, a Nirvikalpa Samadi-val, illetve a „Nirvána" ürességének megtapasztalásával. A keresztény misztika azt a tapasztalatot szállította, hogy ebben az ürességben illetve emögött, van „valami", mégpedig Krisztus illetve Isten. Aurobindo megmutatta, hogy az indiai útból is van ide átlépés, a Nirvánából a mögötte állóhoz. A keresztény úton haladva, annak első pillanatától ott lehet ez a minden mögött ott álló valami, mivel ez a Krisztus földet átható lénye által egy hidat képez.
A kés élén való nehézkes táncolás benyomását kelti, ha valaki, mint Aurobindo, olyan erőkkel szembesül, amik összefüggenek Krisztus fejlődésével, de hiányzik hozzá a szükséges háttér. Ez azonban semmi esetre sem lehetetlen; elég csak annak a hindu gyermeknek az esetére gondolnunk, aki semmit sem tudott a kereszténységről, de intenzív belső vágya Isten iránt egyszercsak keresztény élmény részesévé tette, amit később egy könyvben meg is írt (kiadó: Friso Melzer, „Sadhu Sundar Singh"). Hinduista, tantrikus gyakorlatok során is előfordult olyan embereknél, akik inkább indiai istenségek megjelenésére számítottak, hogy Krisztus-víziójuk támadt. „A Lélek ott fú, ahol akar."
A kereszténységre, mint vallási közösségre, felépített teológia számára nehezen értékelhető, ám más kultúrkörök számára annál érdekesebb lehet R. Steiner kezdeményezése, aki Krisztusban olyan lényt lát, aki a Krisztus előtti időkben bizonyos magas bölcsek előtt ismert volt. (Kivonat főszövegünk „A megfeszítés…" fejezetéből*) Indiával kapcsolatban R. Steiner rámutatott „Vishwas Karmen"-ra, egy „világépítészre", akinek működése kitapinthatóvá tette a régi indiai Rishi-ket (bölcseket) a közvetlenül elérhető síkok mögött.
A sok hindu-istenség láttán arra gondolhatunk, hogy az újabb felismerések alapján sok régi kultúra istenségei – hacsak nem kifejezetten törzsi istenségekről vagy emberekről van szó – az egy Isten aspektusait jelenítik meg, amiket később önálló istenekként kezdtek tisztelni. Ilyen módon önmagukban az elméleti megjelölések, mint politeizmus, keveset mondanak. A zsidóknak is – az eredeti héber szövegben – sok elnevezésük van Istenre és tulajdonságaira. De nem azt az utat választották, hogy önálló istenekként tiszteljék azokat. Például a Zarathusztriánusok (ó-perzsák) szintén egy monoteisztikus (egy-istenhívő) hitnél maradtak. A hinduizmuson belül például a vishnuiták iskolája tekinthető monoteistának.

Ebben az összefüggésben érdekes, hogy vannak újabb erőfeszítések, amik nem fogadják el a test általános, magától értetődő, kényszerű halandóságát, ahogy Jézus tette a feltámadásában: (…) például Aurobindo, az indiai filozófus és jógi, és spirituális útitársa, Mira Alfassa „anya" is ez irányban kerestek. (…) (Kivonat főszövegünk „A feltámadás" fejezetéből.)*

A szociális cselekvés és az irgalmasság keresztény útjainak jelentős részét Indiában a „karma jógával" (sors-jóga) illetve a „bakhti-jógával" (szeretet-jóga) azonosítanák, míg a felismerés-orientált utat az „inana-jógával" hasonlítanák össze.
Ami valósan megélhető az az, hogy életünknek a Krisztus által közvetített Istenre való beállításával, életünk szervesebben folyhat, mint a mechanikusan ható sors- = karma-kiegyenlítő törvényekre, való beállítódás esetén. Krisztus is arról beszél, hogy fel kell dolgozzuk „…mind az utolsó fillérig", de azt nem mondja, hogy ezt a „szemet szemért, fogat fogért" (Ószövetség) alapján kéne megtegyük. Az előtérben az ember új feladata áll – ami számára és környezete számára gyümölcsöző, azt lehetőségei közül felveszi, és megvalósítja. Többé nem kell a múltat öncélúan vagy fejlődési motívumként leküzdeni. Ma megfigyelhető egy „föntről jövő" segítség, az emberek különféle lehetőségeinek összjátékában. (Kivonat főszövegünk „A megfeszítés" fejezetéből; van egy külön oldalunk is a karma-ról és a reinkarnációról.) *

Az etika az, ami a különböző vallásokban a leginkább rokon, ami által a párbeszéd e területen jutott a legmesszebb. Például a klasszikus jóga útjának elején, Patanjali nyomán, előfeltételként áll a sikerhez, „Yama": ne ártsunk semmilyen élőlénynek gondolattal, szóval vagy tettel; ne legyen bennünk birtoklás-vágy; legyünk igazságosak; szexuálisan tiszták; ne fogadjunk el egyszerűen ajándékokat (maradjunk függetlenek). A 2. lépcső a „Niyama": belső és külső megtisztulás, elégedettség és szerénység, aszkézis; adakozás, áldozat; az istenségek tanulmányozása és tisztelete, áhítat és hit. A jógik azt tanítják, hogy a Bhagavadgita „csatatere" a megtisztulást szolgáló, belső csatatérként értelmezendő. Nyilvánvaló, hogy itt párhuzam fedezhető fel a törvényekkel és Jézus tanításával. A „Világethosz" projektnek a hinduk, a keresztények és sok más vallás képviselői is résztvevői voltak.

A legrégebbi vallási alapok a védák, amiket az ősi „aranykor" rishijeire vezetnek vissza. Később jött ehhez például a Mahabharata eposz, ami a történelem hajnalának adottságait vetíti elénk, amiket gyakran mítoszoknak tekintenek, például háborúkat, vagyis egy már korántsem annyira „aranykort". Ehhez kapcsolódott az Upanishad bölcsességirodalom. A Bhagavadgita Krishna hatásáról szól.

A „Krisztusutak" Internet-projekt kiegészítő oldalai a különféle vallásokról, hozzájárulást jelentenek ezek jobb megértéséhez és a vallások közötti párbeszédhez. Keresztény oldalról független kutatásokat vehetünk alapul, amik újból feltárják a kereszténység spirituális mélységeit, valamint a modern tudat-kutatást. A természeti vallásokra vonatkozóan nem állna rendelkezésünkre átfogó leírások, csak bizonyos, e célból fontos szempontok.

Például a japán Shinto kultusz is eredetileg egyike a világszerte rokon természeti vallásoknak, amik régebbiek az olyan közismert világvallásoknál, mint a Buddhizmus vagy a kereszténység.
A természeti vallások eredete egy olyan korba nyúlik vissza, amikor az embereknek nagymértékben azonos volt a tudata, ami erősen eltér a mai domináns, intellektuális tudattól. Jean Gebster, a német nyelvű „Eredet és jelen" könyv szerzője ezt a tudati lépcsőt „mitológiai tudatnak" nevezné. A tudatkutató Julian Jaynes, a „Tudat eredete", németül és angolul megjelent könyv szerzője ezt a tudatot úgy jellemezné, hogy a maitól eltérő módon, a két agyfélteke még nem kommunikált egymással közvetlenül. *) A jobb agyfélteke lehetővé tette mindenféle, például természeti, jelenség „lényként" való észlelését, ugyanakkor a bal agyfélteke ezt oly módon dolgozta fel, hogy az ember hallotta ezek „hangját". Az összes elemi lényről, mesebeli lényről, stb. szóló európai hagyomány is ebből származik, vagyis nem szabadon kitalált dolgok. A szájhagyományt kiváltó írás és olvasás egyre szélesebb körű elterjedésével az észlelésnek ez a formája eltűnt az európai és elő-ázsiai antik korban, Krisztus előtt mintegy 500 körül, mint széles körben releváns társadalmi jelenség. Mivel a mítoszok korában sokszor helyi illetve törzshöz kötődő lényeket, ősöket vagy istenségeket tiszteltek, a kultúrák keveredése is hozzájárult, hogy a régebbi tudatformák nem, vagy nem hibátlanul működtek tovább. A hibák is egyre inkább megkérdőjelezték ezen észlelési forma hasznát, siettetve ezzel ezt a folyamatot.
Nem lenne tökéletes ezt a lépcsőt oly módon értékelni, hogy az újabb értelmi tudat értékesebb volna, és a régi tudat termékei ma értéktelenek lennének. Hozott ugyan új képességeket, de ezek fejében régebbiek elvesztek, amiket egyedül az intellektus nem tud pótolni. Mindenesetre lehetséges, a vívmányok megtartása mellett a régebbi, eltemetődött képességek, a képszerű megjelenítés és a szintézis tudatos belefejlesztése analitikus gondolkodásunkba, például a meditációban. Így létrejöhet egy integrált tudat, ami a két agyféltekének új módon adja vissza régi feladatát. A tisztán intellektuális tudat ma már többször is elérkezett teljesítőképességének határaihoz. Nyilvánvalóan lehetetlen egyedül ezáltal, például az ökológiai problémákat a maguk tényleges bonyolultságában, idejében áttekinteni és megoldani: Dörner egy „multifaktoriális tudatról" beszélt, ami nélkülözhetetlen az ökológiai folyamatok felfogásához, aminek azonban diákjai, egy megfelelő vizsgálat során, szinte abszolút nem voltak birtokában. A mai emberiség azért az intellektuális kor előtti megtapasztalásokból, régi hagyományokból is meríthet ösztönzést – anélkül, hogy egyszerűen átvehetné a tudatnak ezt a korai formáját. Ez okból a gyermekeknek elmondott mesék még ma is értékesek. Hozzájárulnak ahhoz, hogy a jobb agyfélteke el ne csökevényesedjen.

A korai kereszténységben fontos szerepet játszottak a „Szentlélek adományai" (például Jn 16; Kor 12,7-11; Csel 2,17-20). Lásd főszövegünk „Pünkösd" fejezetét angol nyelvű web-oldalunkon és más nyelveken. A Szentlélek olyan isteni erő, ami az emberek kreativitását önmaguk fölé nőni engedi. Bár nem csupán a jobb agyfélteke tevékenysége, de ezt a gyakorlatban is használja. De: a Szentlélek összefüggésben van Jézus Krisztussal. Még ha Jézus a tanítványoknak mondta is, hogy „a Lélek ott fúj, ahol akar" – biztos lehet-e bárki is abban, hogy mai tapasztalatai a Szentlélekről krisztusi eredetűek-e, ha önmagát nem állította be Krisztusra?

Eltérően attól, amit más, látszólag politeista vallásoknál találtunk – amik eredeténél egyetlen istenség állt az Ő tulajdonságaival, amiket csak később kezdtek önálló istenekként tisztelni – egy sor természeti vallásnál nem állapíthatunk meg ilyen egységességet.
Míg más népek teremtés-mítoszai az ég és a föld (valamint az alvilág) teremtésével kezdődnek, a régi japán teremtés-mítosz feltételezi az ég és a föld meglétét. Ebben a képben spontán jönnek létre az istenségek, és mind a 3 világot belakják, míg a földet az emberek, az alvilágot sok halott és a démonok lakják. A megtérésre érdemes ősöket is az istenek panteonjába számítják. (...)

A tisztelet különféleképp történik, kötött imádságokkal (hálaadás és kérések), és naturáliák valamint jelképek feláldozásával.
(...)

Míg a természeti vallásokban általában sámánok – gyógyító emberek különleges ismeretekkel és mediális képességekkel – játszanak központi szerepet, a sinto kultuszt papok vezetik.

Etikai tanok Volt például a sintoizmusban egy bűnlajstrom; a többi vallással kapcsolatba kerülve olyan etikai alapelveket fejlesztettek ki, miket szinte az összes nagy vallásban megtalálhatunk.

(...)

*) Angolul „bicameral mind". Jaynes maga azt a benyomást ébresztette, mintha az agynak ez a régi, természetes működésmódja önmagában megmagyarázná az isteni vagy természeti erőkkel kapcsolatos élményeket, ami a mi látleletünk szerint egyszerűen hamis. Arról, hogy „mik" is ezek a lények, leletei semmit sem árulnak el. Sem az „istenek", sem Isten nem az agyunkban található. Egy sajátos realitási síkról van szó, amit az agyunk csak ilyen vagy olyan módon interpretálni tud. Éppen az érzékelés leírt, régebbi módja nincs minden további nélkül abban a helyzetben, hogy ilyen „lényeket" mesterségesen, mint képzeleti képeket állítson elő, amire a modern tudat azonban képes lenne. Ehhez hasonló módon a spirituális álmok vagy meditációs élmények valami egészen mást tükröznek vissza, mint a napi fizikai élmények puszta feldolgozási folyamatait.
**) Európában például a homéroszi eposzok keletkezésének kora még a mitikus korhoz tartozott, míg az ógörög filozófusok későbbi kora már az értelmi tudat korához tartozott.